Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtőművésznek . Négykalapos önarckép volt, úgy ismertem meg, de rég volt. Műve nagy már, ilyen okból Bábelt hordhat kalapokból.
Tiszteli önt alpes, pampa, préri, bakonybéli makkfa – soha nagydíj, semmi tömjén, csak a kalap feje tömbjén.
Helyesbítek, mert egy lapban láttam nemrég nem kalapban: zsokésapkát, pirost, picit, visel, sarkal tölgyfapipit.
Sejtem én, hogy mi a titka, miért kalap, süveg, sipka eme csuda-elme-fejre – Nem azért, hogy megemelje
akárkiknek, akik jönnek, jönnek s nem köszönnek önnek. Fejfedője: kabalája, rontás ellen bú alája.
Seregelhet a sok prosztó, védi önt a plüss, a posztó, s mordályt akik önre sütnek, mutat fügét a süsüknek.
S tükröt mutat: itt a töksi szalmacséplő és a többi, mert falára Törvénytábla függesztve van forma-álma.
Síkba vésve forma-gondja, hogy milyen a szöcske combja s milyen formák, milyen hálók tipi-tupik és halápok.
S druszája Mihályka angyal őrzi önt piros fakarddal én meg verssel, s ami ritka: itt vagyok meghumorítva.
Önnel vagyok én valóban ládahasú szép falóban, fölkuncogunk, a nemjóját, bevesszük mi játszva Tróját!
Figurával, ezerszázzal, bevonulunk szivárvánnyal, ott cikázunk mint a csík-hal babaszerető kocsikkal. .
Kormos és Körei . ................................vidám hódolat a költőnek . Véreim, itt a tükör, hol szembe is, háttal is Pista. Sugárzik az angyali kör- hinta-ista, az ördögi körben sipista. Mert bekerítik az ördögei, hát Kormos a körmösei körében a blattot veri. S hogy e krampuszi nép ne vihogjon, s ne lenne az éjszaka krátere zordon: fehér tuba-ezrede, hópihe-kordon szegélyezi kívül: az asszonyi kör, fölfúva begyét aki érte pöröl, neki drukkol- burukkol! Neki szál csepü-inge a minden, de itt, a gyehennai ringben a tét: ez a Lét. S csak dörzsöli kék tenyerét, de fujja az ördög a gőzt meg a ként, vakarássza a szőrt, beleiben lángol a kása, már durrog alatta a plüss – odasüss, ami égi sipista varázsa, szeme csillan, a lapja seper, a partiba veszt: Lucifer. Szarvát is az egyiket veszti vala, már galvanizálja a menny aranya, s már fujja is Kormos e kürtöt: Ma a hinta a szám, a forgó, a pergő, a sergő, ide mind szaporán, ide ingyen felültök! S felülnek: a cérna-csicsergő csillag, a nagy bika-szikla, a felleg, a májusi bikla a rém is meg én is, a múlt ezer év is, a cipók, a sebek, a nyűvek, a gyöngyseregek, a lakzi, a fátum, a számum, a hajnal, a kék óceánum. S történhet akármi, már nem lehet innen kiszállni, s nem oldhat ki Ő, mutat hátat, megúnva a lázat megy a házhoz, családhoz, csomagot visz, majd onnan kihámoz a gyermeknek sok csecse babrát, csuda délszigetet – ahogy hajt haza látni lehet, van hátul is napja: a nadrág – ránca nevet. .
Álombeli telefon, harangszóval . Halló, itt a kalapos nő beszél, vagyis: a kalap is meg a nő is, civakodtunk ma önért, bocsánat, döntsön: a kalapot csípte a szeme, vagy a nőt, vagy az egész tüneményt? Bocsánat, most éppen harangoznak, hallgassa csak, reng meg döng a torony, és az a bronz hogy bong, milyen boldog vagyok: a harangot közvetítem! Hajam gyökétől végig a lábam ujjáig a gyönyör borzong bennem, mintha belőlem szólna a harang elöntve távolt, a harangszóban keresi a lélek a másik lelket, én megtaláltam, én rátaláltam, diadal szól a harangszóban, bánat is, hogy egyszer elveszítem. Jaj, ha bolondot mondok, bocsánat. Ez a kalapocska a búbomon, ez volt a födelünk, másunk semmi, de építkezem érc-logikával, s liftem a fohász is, mennyei kék. Dögletes hús a tehetetlenség, a nyüvek menyországa, bocsánat. Bolond kis kalap ez, de csak szóljon, vehetek nagyobbat is, akkorám lesz akár a harang vagy malomkerék, hűsölhet és kávézhat alatta, dúdolhat, s ha erő kell, adok én, fejéből ujjam kiveszi a kínt oroszlánzsírnál jobban, csak szóljon, megölöm a sárkányt, a hétfejűt, mert nem a sárkány, de saját kezünk, kezecskénk, amitől meghalhatunk, vad buborékok, de ha szeretünk, húzatlanul a koszorús harang szól majd értem és érted, bocsánat. .
Mária jövendő Boldogasszonynak . Nagy szél meg nagy fény, nagy madarak ezüstlenek, ideges a víz, a Dunát kiütik ezüst sebek, idegesen Mária csönget, de senki belül: káromkodik a kis nő, hideg a lépcső, de leül – Képzelem, átkot is mennyit fejemre ontott, míg a térdén tasakban ríttak a vers-porontyok. De hát hol voltam én? Biztos, a forgó havakban, a nagy szélben, fényben ezüstlő nagy madarakban. Maga pedig a lépcsőn irkálgatott, vagy sírt csak, s nem jelentem meg én, hogy ajtót a versnek nyissak. Nem lelt soha otthon, de tudtam, címemre járt, jelt ejtett be a résen: kis kést, kis citerát, csigatészta-pedrőt, kicsit, s könyvet, de mi mást, mint kisregényt, cifrát, Mikszáthtól A kis primást. Kőfejtőmben a sziklák miután elcsigáztak: játszom, kis levest főzök, tésztásat, kis csigásat. Kis szalonna kell, kenyér, s katonát kis kés emel, kis muzsika jön, kis könyv, s kisdedként alszom el. Ami kicsi, az nem bánt – értem az intézeti árvalányt, ki apró vackait becézgeti. Hála, hála, hogy kaptam piciben ennyi jót, majd bearanyozom érte, akár a diót. Álmodok aranyfüstöt, azt hordja, nem a rongyot, versek fölött a karján ajnároz pötty porontyot, látogatóba úgy jön – ellátom aranyszárnnyal, mellére aranyfüstöt ragasztok babanyállal. Esküszöm, itthon leszek, s nem a kőben, havakban, s nem a szélben, a fényben síró nagy madarakban. .
Válasz egy illatos levélre . Elhagyta vackát, minden koloncát, s jönnek betűi: pusztai kancák – Itt vagyok Mongóliában – írja, rám ez a hír a mongolok ijja. S bőr-zeke keshed, borda beroskad, poshadtra patkók engem taposnak, én feketében s bomló lilában, Maga vidáman, Mongoliában. Ott mi a célja? Kutakat fúr tán? Vagy csak a kontyot bontja a jurtán? Irha-mennybolt a dobja? Vagy hímez, nemez-rátítest játszik? S mit írez? Lovagoljon, ha bírja, ha ott van, versemnél jobban hajtson galoppban, csak ne üzenje: írjak vidáman, erre Maga képes – Mongoliában. .
Órás, verses BUÉK . Szív ha nyarat áttelelt már, a telet is átteleli. Két mutató, íme: egy pár, csók az éji delet veri. Áldassunk meg hővel, hóval, szívünk legyen jóval teli. Szívligetről egy magányos Szív óhajtja – követeli.
u.i. De ha bödönünk is fontos, legyen az is teli! .
Válasz feleségének . Áldott, ki ír nekünk – irtál egy kockás irkalapot. Bár viselnék most pörge magyar avagy ír kalapot: lekapnám, sőt bekapnám azt, örömem olyan böhöm, étvágyam is – ha tehetem, vagyok én hős Töhötöm. Fölszedtél harminc dekát – ha percenkint értendő, kedves, akkor már elég nehéz vagy, böjtölj, hogy ne növekedhess. De ha nem így van, gyűrd az ipart, vagyis a tölteteket, ne sajnálj magadtól, szívem, borokat, sörbeteket. Megedd a husikát mindíg, öleld már, ne lökd el az ételt, nagy lelked házát: kis kalyibádat bevakold s jól kibéleld, szorgalmas így légy Te végre, Rádmondhassák hogy: falánk, szerintem szebb mint a rózsa a jó marha-perkelt s a fánk. Megvagyunk mi férfiasan – szobádban állunk s ülünk gyöngyeid közt néha némán, egyébként főzünk, sütünk. Fiad a palacsintával művel már oly figurát, hogy hármat fordul, vagy placcs: a plafonról fityeg le ránk. Jó nekünk a fazék s köcsög, eszünk, mint a lovak, állva, színméz a szájam, Bundinak káposzta-szál a szakálla. Csókoltatjuk a jó levegőt meg az ottani csillagokat, délben is, este is, távoli csillagom, sétálj sokat, lesd meg a füleseket: a nyulat, a baglyot, a kis denikét, dalosaid is, hogy ne feledd, mit kell dalolni s miként. De a verset hagyjuk, fő az egészség, törvény ez, örök, óhajtjuk: gyere haza úgy, ahogy egy dinnye görög! .
Madaras dísztávirat . ..............................................................a beteg Z. Z. költőnek, születésnapjára . Ön se lett másból: madártojásból, s nem egy Dzsingisz kán, költő, de tisztán. Költése, Z. Z., változzon pénzzé, vajjá meg mézzé, makkegészséggé. Kapjon új szárnyat, szárnyához lábat, évet az évre kínnal ne mérne, gyöngyökön inkább járjon a friss láb.
Bárányos dedikáció . Márta, aki nyár-delelő deli nő, Luca, aki gyöngy baba-kislány, de hölgynek beírva a szívbeli listán, Pista, aki verset virágzik s Goloáz hamujával a szív- koronája cicázik, aki dörmög, iázik a gyöngy baba gyöngy örömére, te Pistám aki Hármotok jó ügyelője vagy: Gondviselője te jó Atya-istván! Ha ér szivetekhöz e vers, habosan e herold ha becsönget előbb csak a jó szemet nyittatni kell s: látni eme fancsali könyvet – a tokja, az ékes, kökényes, a könyv maga lakkosan fényes, akárcsak az ármány. De bévül, a mélyben ború: hamu-párnán térdel az én Feketém, legelője, a szép-kerek pázsit mint sapka, mint glória fönn a fején, de konyult sugarú, de fogyóka akár a remény, hacukája a gyapja, de fázik, de a kárminos pálcika-zászlót ölelőn: szuszog árván. Íme a Fekete Bárány, a kényesen vers-fodorú. Kifelé szimatol, mert néki a könyv nem akol, a lakkja se napja, s ha a hét-szint is pártául kapja az néki csak locska szivárvány. Bé, bari, bé! Bé csak, te vers-fodorú, ahol nyitva a szív-kapu, bé! Vegye Hármatok vérköre bé! Mert mára beért a gyanú: szerzőnek a húsa ha kékül, kökényül, tokjábul a lelke kiszédül s majd ácsorog otthona nélkül. De ihaha! Ma jobb ha nyerít s tekerős kicsi lantja fölött nyakolajt benyelint:
László a láz-ló, a váz-ló, azaz ácsi, kovácsi, cukori, pogácsi, mézeskalácsi Laci-paci bácsi. .
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
