„A gyerek a játékban papírsüteményt vág ki vagy homoktortát formál, de ha éhes nem ezt akarja megenni, hanem vajas kenyeret kér.” (Mérei-Binét: Gyermeklélektan)
"A vihar tombolt. Marian tehetetlen testét rongybabaként dobálták a hullámok. De az a rongybaba még élt és mozgott! Unai látta, hogy felemeli a karját, mintha segítségért könyörögne a sziklaóriáshoz. Ez adott neki újabb reményt arra, hogy még tehet érte valamit. Lecibálta a lábáról a hegymászó bakancsot, és a hullámok közé vetette magát."
"A művészetben az a nehézség, hogy állandóan turkálni kell a saját szennyesben, és felszakítani a sebeket. Az írásnak az önismeret rendkívül fontos része, íróként nem botoxolhatod magad, mert az a mű bukását jelentené. Megvan annak is a fájdalma, ha a saját tragédia szöveggé válik. Ha meghal valaki, akivel rengeteg közös emlék kötött össze, valahol az emlékeid is meghalnak. És akit szerettél, a maga elevenségéből szintén emlékké válik, és a szövegben még inkább eltávolítod magadtól, tárgyiasítod. Az írás így magánéletileg dupla veszteség." (Háy)
Megfogadtam Szilágyi Erzsébet tanácsát. Előkerestem, mert kíváncsivá tett:
Szálinger Balázs: Halott porokból mindenféle úrnő
Halott porokból mindenféle úrnő Olyan könnyedén áll össze újra Követhetetlen ritmusok mentén, Hogy az egyszeri ember ledermed, És azt kiáltja: mit képzelsz mégis, Mért nem kellettem, mikor kellettél?
Négy-öt királynő egyazon táblán, Ellenfél nélkül: csupa ellenfél. Újra föltámadt királynők jönnek Hullaszagúan, egymásra fújnak, Csupa nőtestű Frankenstein hozza A nagy munkával átlépett múltat, És beköszönnek: most már vihetnél.
Romlott húst hoznak, és nem nevetnek. Dallamot, csókot nem érdemelnek. És mi, férfiak, s igen: királyok, Tudjuk: a harcban kiderül úgyis, Hogy csak érzéki csalódás minden, Minden simító ujj és kacsintás. Amint a frontvonal eléri őket,
"Ekkorra már röpültem, újra enyém volt a valóság, lett életem, múltam, munkám. Közben megjött a nővér a kemóval. – Mi kollégák vagyunk! – dicsekedett neki naivan a tanár úr, és mintha ez bármit is megmagyarázna, hozzátette –, Pál utcaiak. – A nővér végignézett rajtunk, és szinte kedvesen azt felelte – Nem érdekel."
Tegnap délután négy körül értem idáig a fordításban:
"Te vagy az, Rebeca? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem lett volna szabad meghalnia! – ordította a fülembe a vonal túlsó feléről. – Soha senkit nem szerettem úgy, mint őt. És hiányzik. Rettenetesen hiányzik. Te kergetted a halálba! – Nem én kergettem a halálba, hanem a botránytól való félelem. Félt, hogy mi lesz, ha kitudódik, mit tett veled. – Nem tehetett róla. Én kezdtem az egészet. Azt akartam, hogy szeressen. Én akartam, hogy azt tegye velem, amit tett. – Nem, Rebeca. Te akkor még csak tizenhárom éves voltál… Magához édesgetett. Addig játszott veled, amíg bele nem szerettél. Az abúzusáldozatok hajlamosak az önhibáztatásra. Nem te csábítottad el az apádat. Ő csábított el téged. – Én kezdtem a játékot. Én tehetek róla – felelte Rebeka elcsukló hangon. Ez volt az ő „igazsága”. Nem tudtam eldönteni, miért sír: azért, mert nem tud napirendre térni Saúl halála felett, vagy, mert végre meghallgatja valaki. Valaki a múltból. Csaknem huszonöt évvel azelőtt félbehagytunk egy beszélgetést. Soha nem gondoltam volna, hogy így fejezzük be. – Ilyen a bűntudat, Rebeca. Olyan nagyra növesztetted magadban, hogy belebetegedtél. És most embereket ölsz. – Olyan embereket, akik nem érdemlik meg, hogy szülők legyenek."
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
