|
Szakállas Zsolt |
| Gyorsan, gyorsan... |
|
Gyorsan, gyorsan; míg tart
a veszettség.
Könyöklők rendje tataroz…
Az éjből kivágni a messzeséget?
Széttépjük az apánkat,
ne prédikálhasson orrvérzésig,
ne, ne, horgászzsinórunkon ne csüngjön
égőn lankasztó város!
Szétkenve arcunkon Mefisztó, meddig ügessünk?
Hisz szökik előlünk a grimasz, s ár, apály a mi béklyóink.
Órák, percek, iszák az iszákosoknak,
s a sors, mely nem vet cigánykereket!
Szemünk fénye csal lábatokra papucsot,
szenes képződmények
váltják be a valutát,
pozdorja elegyedik hűhóval;
a lojalitás vak, a fehér billentyűk vadabbak a feketéknél.
Pelyhes állatainkra nem kíváncsi a masszív tüdőkben elhelyezkedő gén.
A habzás
nem kényszeríthet minket merevebb válltömésekbe…
Megnehezítjük, amit meg lehet, s bírálni merjük ciszternánként a kullancstermő
tőkét.
A pánikkeltőkből elegünk van, a mesteri álcákból szintúgy.
Nemesszívűségünk egyedülálló; mint hámló tapéta, földeljük
el a betontuskókat, épp, mikor fontos.
Feleselünk a holttetemekkel is;
már csikorog a duciság spongyáinak arkangyala,
s nemsokára megérkezik a vígság is, mely nem hagy egy fikarcnyi nyomot se az asztalterítőnkön!
|
|
