|
homlokod fekete a megpattant erektől,
nem mozogsz eleget, hajtogatta anyád,
jól van anya, jól van, elmegyek futni,
ezt is megígérem.
ha vérezni kezd
a homlokod, lefolyik a szemeid közé,
és mindenki csak azt kérdezgeti
tőled, fiam, fáradt vagy,
nem látják, betegek, ott dolgozol
a rókusban,
(vér)erek közt, míg belőled
csak festék csepeg
palettádon elfolyik, megalszik.
haldokolsz, miközben én csak ülök a gépnél,
beülsz a vécére, lehajtod a fedelét, és csak
zokogsz, kissé lányosan, nem értesz semmit,
én sem értek már persze, de valahogy
elfelejtek mindent,
magadban bámulod a csempéket, számolod
kifelé őket még mindig, nem tudsz
a kényszerekről leszokni, nem baj. nehéz is,
tovább ülök a gép előtt,
fel-le
fel-le
nézegetem az eget az ablakomból, majd felállok, és
sírva kimegyek hozzád, melléd, aztán kiosonok.
visszamegyek, rád nézek, szemedből
a könny csordul ki (vörös), és megölelsz.
velem fested ki magad
és megint elmész.
|
