|
I.
Madeleine már rég nem él, de pár hajszála
még útját állja néha a víznek
a lefolyómban, és torkomban a szónak.
A lányai olcsók, a fiai szelídek,
és én, aki kilenc évét kibéreltem,
egy régi filmről nézem vissza, ahogy visszanéz,
kibontja haját: félig oldalról,
rossz kameramozgással követett, lassú kép.
Nyúlós háta feszes gömböt tart,
belül egy másik, félig kész test központozza épp
a jövőt. Akkor vörös zsák, most téli koffer,
hozom-viszem, ahogy ő, ami súlytalan.
Kásás, életlen mozgás a mélyben,
üresen tátog két száraz combja
között egy végtelen, szűk sikátor,
belecsúszok ma is újra és újra.
II.
Sokkal később derült csak ki
- a lányod mondta el, miután felpofoztam -
hogy a filmen, amit éjjel ordítva nézek,
nem te, csak egy üres pad van.
Akkor hol látlak, melyik rángó idegemben
hullik tele bomló hajaddal minden
kád és egész utam? A válasz
egyedül a tiéd, Madeleine.
|
