|
Ildi beteg
Ildi kemény.
Ildi nem alkudott soha az élettel, és nem fog a halállal se.
Ildi elvált. Elhagyott, elhagyták? Mindegy is, egyedül van.
Ildi kis, külvárosi panelban él, a régi szép ház elsüllyedt a férjjel együtt.
Ildi kisfia messze-földön tanul, gyakran ír.
Ildi nagyfia csendes, rendes, gyerek. Jaj, ne kelljen hirtelen felnőnie.
Ildi mamája furcsa, öreg. Egy széken ül a szobájában, ki tudja, mikor látta utoljára a napot.
Ildi gondozza. Amikor bírja.
Ildi nagyon beteg.
Ildinek nem hosszú a haja. De nem is baj, földi hívság.
Ildi nem mehet monokini strandra. De sosem is volt olyan.
Ildinek magától törnek el a csontjai.
Ildi dolgozni jár, amikor épp csak rettenetesen fáj, de nem kibírhatatlanul.
Ildi ilyenkor mosolyog, és a kollégák is mosolyognak, és mindenki örül, hogy be tudott jönni.
Ildi tudja, hogy – annyian, ahányan - szeretjük, és ebből gyúr gipszet magának.
Ildi hívő. Szereti a templom csendjét, az énekkar hangjait. Talán Ő is szól hozzá, néha. Talán.
Ildi nem panaszkodik, hiszi, hogy „…ráadásul kapja…”
Ildi mankóval jár. Mégis biztosabban ér oda, ahová legtöbben csak remélnek jutni.
Ildi erős, nem rajta fog múlni. Talán rajtunk, rajtatok. Mondjuk, hisszük, akarjuk-e elegen, hogy:
Ildi legyőzi …
**********
Viaszos sárga bőr batyu
Fekszik az ágyon, kifacsarodva, mintha csak nyeglén odahajították volna.
Az ágy fehérsége és a bőr sárgája csak még jobban kiemeli, túlexponálja a felvételt.
Bármi is volt korábban, hiába volt, a régi képeket leoldja a retináról az utolsó, ez fixálódik.
Ülök, pötyögöm a betűket, és próbálok vidámakat emlékezni, de nem megy, mindig csak ez a kép.
Meg néha a mankós, de persze az se vidám.
Hosszan ültünk az ágy szélén, szorongatva a sárga bőrt, alatta még lüktettek az erek, mintha elmosolyodott volna, de szavakra már nem futotta.
A morfiumtól állítólag mosolyognak, szóval talán nem is miattunk, ha egyáltalán.
De érezni érez, mert amikor fordulni próbál, fájdalmas grimaszba torzul az arc.
A sárga arc.
A vizitidő rég lejárt, de a nővér is tudja – naponta lát ilyet -, hogy órák kérdése.
A feleségem sír, mint a záporeső, szívem szerint követném, de hogy néz az ki, majd otthon, ahol nem látják, majd itt, amikor kopogok a billentyűkön, kopp-kopp, mint a záporeső.
Persze, minden halál fájdalmas – minden elmosott kavics -, de miért ül rajtam ennyire?
Miért kínoz, miért ösztökél, hogy itt kopogjak, miért kell ezt tudnia másnak is?
TÉGED érdekel?
Hogy ki volt, és miért és hogyan?
Vagy már rég továbblapoztál, és magam vagyok ismét?
Vagy Te nem is vagy fontos, csak pont énnekem kell tudnom, egész precízen, betűről betűre, hogy mit akarnék Neked elmondani, ha hallgatod, ha nem?
Gyanítom, ha eddig ki is tartottál, menten megpattannál, ha nekikezdenék a harmincsok évvel ezelőttieknek, egyetemi bulik, esküvők, gyerekek - itt is, ott is -, telek, tavaszok, nyarak.
Nem, nem terhellek ezzel, durr, bele az őszbe.
Úgy kilenc éve lehetett, mikor lekapták a mellét.
De hát ez szinte semmi, negyven felett már (két gyerek után), úgyis ellaposodik minden. Időben elcsípték, nem szóródott még, ha ennyivel meg lehet úszni…!
Persze a felszín alatt mégis minden megváltozott.
Először a családi vállalkozás borult fel, aztán maga a család is.
Se pénz, se férj, se lakás.
De hát ez szinte semmi, állás akad annak, aki dolgos – nálunk kapott munkát, amíg a főnök pár évre rá ki nem utálta -, a férj, isten éltesse soká, a lakás, az egy negyed akkora se, üt.kop.pecs., az is tele hitellel.
És így is a szüntelen, makacs derű, hogy Isten vele van, és a barátok szeretik, és élni jó.
Aztán az egyre rosszabb laborok.
Nyilván addig is ott bujkált a mélyben, de most aztán hirig neki.
Nyirokban, csontokban, hol is nem?
Azok a fránya csontok meg hamar feladják, hol néhány borda, hol egy csípőcsont mondja be az unalmast: reccs.
De hát ez szinte semmi, mert az új munkahelyén távmunkát is végezhet, és két kemo közt mindig (majdnem mindig) van egy-két jó nap, amikor ki lehet mankózni a panelből a zöldbe, és a virágok pompáznak, a madarak trilláznak, és Isten hatalmas.
Végül a máj.
És most itt hever ez a viaszos, sárga bőr batyu, aki életem nagyobbik felében a barátom volt, akitől minden tragédiája és iszonytató szenvedése dacára soha, soha, soha egyetlen zokszót nem hallottam, és aki most vagy rám ismer, vagy nem, de mindegy is, mert úgyse tudok olyat mondani neki, amit ne tudna nálam jobban.
Így hát simogatom, szorongatom a sárgás bőrt, és én, önző állat, már másra se bírok - precízen, betűről betűre - gondolni, hogy Istenem, csak ezt NE!
Neked se!
**********
Ildi VOLT
Ildi volt.
Ildi volt osztálytárs, barát, barátné, esküvői tanú, vidám beszélgető partner, titkok tudója, a szilárdság, és a soha meg nem alkuvás példája, egy ember, aki van, aki nekünk van, aki nekünk is van.
Ildi volt feleség, anya, nővér, és volt anyját ápoló gyermek.
Ildi volt kolléga, és szomszéd, ismerős és ismeretlen, volt falubéli és paneltárs.
Ildi volt újszülött és kisgyerek, volt kisdobos és úttörő, volt gimnazista és diplomás, volt mérnök és volt rokkant, és volt egy egyszerű néni az utcán.
Ildi volt vevő és eladó, sofőr és gyalogos, utas a metrón, volt vendég, és háziasszony, finom rétesek sütője, volt néző, hallgató, látogató, volt író és olvasó, volt munkás és munkanélküli, volt énekes és áhítatos csendek befogadója.
Ildi volt Ketteske a kórteremben, csonkításra váró test a műtőben, kanülök és branülök hordozója, szétmorzsolódó csontok és elkorhadó, alaktalanná torzuló testrészek gazdája, embertelen szenvedések emberi elviselője.
Ildi volt az, aki rád mosolygott, amikor nagyon fájt, és füledbe súgta, amit kell, Ildi volt az, akire rámosolyogtunk, amikor nagyon fájt neki, és fülébe súgtuk, amit kell.
Ildi volt Ildi, akinek most meg kívánjuk adni a végtisztességet, mert Ildi már csak volt, mert Ildi már nincs, mert Ildi csupán egy szó, emlékek gazdag szövevénye, melyet az idő perdülete lassan, de biztosan cafatokra tép, nem hagyva meg mást, csak azt, ami igazán fontos, csak azt, ami mindent túlél.
Ildi már nem gyönyörködik szép virágokban és távoli tájakban, de nem is osztja meg velünk mindennapjai apró kincseit.
Ildi már nem lesz nagymama, de mi sem láthatjuk az unokák zsivajából dagasztott örömét. Ildi már nem érezheti kezével az arcunk melegét, már nem érezhetjük Ildi kezének melegét az arcunkon.
Ildi nemléte duplán fáj, mert Ildi nem volt más, mint amik mi is vagyunk, voltunk, vagy lehetnénk, ezért most nem csak Őt siratjuk, hanem magunkat is.
Ám ebből, pont ebből fakad a bizonyság, hogy Ildi bár csak volt, de mégis van és lesz, mert Ildi ti vagytok, és én vagyok, egy közülünk, egy velünk.
**********
Ildi üzenete
Tudom, hogy félni nem nehéz,
mégis mást súg a józanész,
szabad-e mást, mint élni bátran,
igére lelni kín szavában.
|
