|
Az eget lestem, azt a félgömb sorsot,
a Holdat vitte, mint egy rózsafoltot,
nagy éjszaka volt, s megtörtént egészen,
hogy utam kezdetét is visszanézzem.
Az első fény, mi ködösen gomolygott,
az első levegő, mi fölsikoltott,
az első célszalag, amit letéptem,
és kiszabadítottam szívverésem.
Ma itt vagyok. Megint az égre nézek,
hogy értesse meg velem az egészet,
de mint az Isten, szakállába hallgat.
Ha nem futsz, vigyen akkor is a lépted,
rám nem íródott, nem íródik képlet,
a szeretet, amivel lépre csalnak.
*
Nem téblábolok, mint a szép ígéret,
ha lépek is, már lábnyomokba lépek,
nem vagyok szolga, nem tűrök hatalmat,
de látszódik a lelkem, ahogy ballag.
Az Isten majdnem darabokra tépett,
de közelembe engedte a szépet,
a verssoraim papírba takartak,
s én föláldoztam tíz ujjam a dalnak.
S ha néhanapján rossz igazat morgok,
nem hibáztatom kedvemért a sorsot,
csak azt az örök kisgyereket védem,
ki – anyám szerint – rögtön fölsikoltott,
míg fölfedezte hangjával a torkot,
s nagy levegőt vett első félelmében.
*
Még most is azt a kisgyereket élem,
nem leszek felnőtt sohasem egészen,
nagy tévedés csak, hogy mindent megoldok,
mint gyerekeim, elhagynak a dolgok.
Leírogatom ezerféleképpen,
mi minden nincs az ember életében,
s míg rám gubancolt köteleket oldok,
már megsuhint, hogy mit jelent a boldog.
Úgy rendeltetett, hogy az ember téved,
és két pont közé gyűri az egészet,
de az-az Öreg valamit takargat,
azt parancsolta végtelen egének,
hogy szakadjon ki kékjéből az ének,
és nem baj, ha a húrok belehalnak.
*
Ha dalt iramlok, híja van az észnek,
a papírlapon felhők legelésznek,
két betű épp egy kötőjelet altat,
s a fűre fáradt kisbetűk hasalnak.
A pillanatot lesem, ahogy épp egy
kis fűcsomó a széltől szerteszét megy,
a zöldek minden más színt betakarnak.
És nagy csönd lesz. A lélegzet is alhat.
Nos így van, mikor szinte beleélem,
hogy ott vagyok két fűszál közt a résen,
és hajlongásom jobbra-balra nyolc fok,
s míg kicsi magam lesem félig térden,
a végtelen kis csücskét épp elérem,
s nyolc klottgatyámból ott is egyet hordok.
*
Míg ezt mesélem, megpördül az érem,
majd megpihen az összezárt tenyéren,
ki tudja fej, vagy épp az írás volt jobb,
de tucatjától megnyílnak a boltok.
Már alig van, mit nem vehetsz meg pénzen,
csak csóró lelkem, csóró tisztességem
nem hagy a bankón semmiféle foltot.
Az ég egy felhőt lábnyomomhoz toldott.
Az univerzum csillagai késnek,
a végtelen is híján van az észnek,
a görbék megnyúlt egyenest akarnak,
de versbetűim, a kis csenevészek,
zöld utat adnak a kenyérpenésznek,
meg éhes szájat mindegyik karajnak.
*
S lezuhanok a Föld bolygóra kéken,
és meglelem a semmi delejében,
mit csillagszálas tarisznyámban hordok,
a tavaszt, amit ágból ágba ojtok.
Ha felhő nincs, csak csillag van az égen
az átiramló többmilliárd éven,
a késő nyári fényes csillagraj had,
úgy fénylik, mint az ágak közt a hajlat.
De szétesik, mi megjelent egésznek,
s úgy kötik össze mázasan a részek,
ahogy a mész ád gyolcskötést a falnak,
s már szüretelget lassan az enyészet,
az elültetett emberek beértek,
és valakik már termést kosaraznak.
|
