|
Vasárnap este
Kettétörtek akkor mindannyiunkat, mint egy szelet kenyeret,
elmorzsolódunk, morzsáinkat felcsipegetik a madarak.
Össze már sosem illünk egy karéjjá, de ezt nem hisszük el.
Megpróbálunk csodát tenni, szaporítjuk az ételt, a szót – magunkat.
Minden, akár a madarak, meg van számlálva.
Valamelyik délután
Ó, ne, ne ismételjék Sandokant,
nem akarom újra látni Tasunko Sapát,
ne adják le sehol az első csókot,
a szüzesség elvesztését,
ne legyen műsoron az a pohár tömény, a kezdő,
sírni fogok, ha végig kell nézni, de most komolyan.
Kapcsoljuk ki,
csak üljünk a sötétben,
csak gondoljunk rájuk
– újabb réteg időt.
Aznap, amikor fiókot rendeztem
A válaszok megmerevednek, mint egy ciprusi tájról készült fotó.
A kérdések válnak élővé, a homályos ujj lenyomata a kép szélén,
amely eltakar egy kis darabot a törülközőből.
Ötödikén
Ha kicsi telet vesznek észre a városban,
beszórják sóval-hamuval, a győzelem jeleivel.
A nagyobbak túlélik ezt is, végül kerék alá kerülnek,
megtiportatnak, sérülten fekve várják be idejük végét.
Falun nem törődnek velük, a hiedelem szerint
csak természeti jelenség.
Egyik nap, régi naplót nézegetve
Mikor egy boncmestert imádtam messziről,
bizonyos voltam, egyszer ízekre szed:
édesre, sósra, keserű epére választ.
Kamaszos szeméremmel féltem,
legombol rólam ruhát, bőrt,
nem szépít rajtam nadrágom, mellem,
pőrén, áttekinthetően hevernek előtte
kisstílű titkaim.
Persze túléltem a válságot.
Ma már vetkőzöm.
Egyre könnyebben.
Egyik este hazafelé
Apu öreg játékvillamosa vagyok, a bádogra festett emberek.
Zötyögős lejtőn tolom fel magam apu gyerekkezével.
Most apu fiatal szeme vagyok,
bent, az ablaküvegen tükörképünket nézem,
mely lámpákat, táblákat kaszál le kint.
Egy fiú arca előtt autó lámpája parázslik,
mint égő cigaretta, pedig tilos.
Apu kiütné szájából, ha én lennék vaskos, szőrös karja.
A meredek járdán anyu fáradt lába vagyok,
meg-megpihenek, míg egy lendülettel felérek.
Otthon én gyújtok rá,
de az ágyban fekve anyu fiatalkori fényképe leszek,
s az éjszaka lassan kiretusál.
Szerdai jó tanács
Ha a szorongás lidérce éjszakákon át
mellkasodra telepszik, ezt kell tenned:
Lefekvés előtt egyél valami placebót,
majd köpj ki balra, és mondd el háromszor,
le van szarva, várnak rám holnapi dolgok,
reggel tűzz az ajtófélfára villanyóraállást,
kóborló macskáknak adj a parizerből,
fordítsd fal felé a tükröket,
de a babona szerint legjobb,
ha elalvás előtt átölelnek.
Mindennapi dolog
Mint vékony karcolások rajza ablak felszinén,
Ha arrébb lépek, új körívet ír elém a fény,
Úgy jársz köröttem szüntelen, úgy járlak körbe én.
Vagy szürke borsot vízre szórok, s lágy sziget marad,
Majd paprikát, és rőt szeme mind szerteszét szalad,
Úgy állok néha félszegen, úgy hinted rám magad.
Mert két darabnyi, mégis egy a göngyölt zoknipár,
Mint tükröződik egymáson a villa és kanál,
Tán így vagyok határod én, s te így nekem határ.
Éjjel
Két lefedett holttest.
Lábujjunkra cédulát akaszt a szemközti lámpa fénye.
Halott. Halott.
Öreg bútorok várakoznak a lepedő alatt,
oroszlánkarmos láb kopog türelmesen,
talán nem múlik az idő, nem jön a leleplező holnap,
s nyomában odavetett újság, csikknyomok, poharak maró köre, sebhelyek.
A borosta még tovább serken, átszúrva a vékony anyagot.
A szoba melege tartja fenn a test enyészetét.
Lesz reggel is, de az ágy túlél minket.
|
