Mikor az ember még boldog volt


Az aranyló hajnalban fák bontogatják
Összecsukott zöld tenyerüket.
És arcukra bíbor folyók vizét csorgatják.
Levegővel töltik tüdejüket.

Lábuknál a fűnek örömkönnye fakad
Érezve a békét, a nyugodt harmóniát
Nem más az, mint gyöngyöző harmat.
Koboldok dúdolnak felette melódiát.

És issza könnyüket a sudár őzike,
Sóhajtva érzi fenséges bújukat a páva,
Repdes a sok száz apró, szorgos méhike.
Jól érzi magát az ember ezt látva.

Nem boncolgatja, nem elemzi hosszasan,
Talán salamoni bölcsességgel jár el,
Mert a megértéstől a sok szépség szétrohan.
Élj! Létünk csodáit szippantsd fel!

Hagyd, hogy testedben végigáramoljék
Amit a természet ad: a gyönyörűség.
Szebben díszít akkor, mint az arany ék:
A gyermekien boldog együgyűség!

Ha megmagyarázod a csodát tudós módjára
Megfejted tán, de még sosem értheted.
Elveszel, elsodor a részlet millió árja
Helyette az egésszel töltsd ki lelkedet.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.