|
A lakás bármely eldugott zugában
lelhetünk mazsolát.
Ha a papucs talpára ragadt
valami, s biztos nem rajzszegbe léptünk,
mert nem fémesen koccan, hanem
puhán tapad a küszöbön, nos,
ekkor már biztos, hogy apró lepénnyé
lapult mazsolával van dolgunk.
Ez még megesik, gondolom, mással is,
de nem mintha szerény háztartásunk
fényét, kívánnám emelni
ha nálunk az ember apró puklit tapint
a viaszosvászon abrosz alatt, ha egy bútort
eltol a faltól, ha egy légy-féle sötét
foltot vesz észre az ágyterítőn, ha egy
fiók sarkából kikotorná a hajszálak-porcicák-
szotyolahéj-gemkapocs alkotta elegyet,
ha elővesz egy frissen vasalt babaruhát:
biztos, hogy egy vagy több szem mazsolára bukkan.
Újabban egy könyvet nem lehet úgy kinyitni,
hogy egy fonnyadt, szétterült, szemtelen mazsola-arc
ne nézzen ránk. Előbb-utóbb ott úszik a leves
tetején, elbújik a vegyeszöldség tarka
szín-keverékébe is némelyik, nemrég napi
postám bontogatva egy levélből is
mi más hullott volna ki.
Lassan azon csodálkoznék, ha eltűnnének.
Múltkor a kádban fürdő feleségemre
kezdtek ki tudja, honnan potyogni, szemerkélni,
majd egyre nagyobb tömegben zuhogni,
mint mikor a fürtről szüretelt aszú szemeket
öntik kosárból. Mint megannyi apró heg,
borították el víz-harmatos bőrét, alig látszottki alóluk.
Én, aki nem vagyok nagy mazsola-fogyasztó,
egyéb esetekben a gyerekekre hagyom
a csipegetést, most, mondjam-e, magam ettem
le az időnként megborzongó testről a több kilónyi,
ragacsos-fűszeres mazsola-rengeteget.
|
