|
Peer Krisztián |
| Mozgó vonat |
|
Lebegsz, megadva sorsod sodrának, mi jár: magad.
Borzongató víz, lenyelni és kiköpni képtelen.
Ez most olyan tökéletes. Kívánna álmokat
a test (utánozná az elme), elborul, kikapcsol. Fékezés. "Jelen."
A hajnali vonat haza. Maradjon minden így!
Eltelten, álmosan, de még bevégezetlenül.
Megvolt, mi volt. Mi már utána. Jaj, utána már az istenit!
Utólag éljük még megint meg azt, mi elmerül.
Sodródsz elszótlanodva, szemre alva, mégis éberen.
Itt vagy, de láthatatlanul. Már minden így marad,
hazáig hallgatózva. Végre vagy. Mint égi értelem
ha néz a régi sérelemre, elmosódni látod önmagad.
Üres vonatban ébredsz, és rohansz, amerre mentek ők -
talán ez lenne jó. Aludj, hogy tűnjön minden kinti nesz!
De nem. Ha majd együtt leszálltok: rég nem létezők,
te szépen elköszönsz. A vége mindig ez.
Felszállsz. A padlón morzsa, csikk, kupak.
És most se bőgsz, csak fojtogat. "Cigit?" "Te merre mész?"
Fogjátok ezt a zsíros és hideg rudat.
Mozgó vonat, megáll, szilárd talajra lépsz.
|
|
|
Publikálva: Holmi, 2000/10
|
|
