|
I.
Lángvörös napsugarak fényvarázsa
tartja a hátad, izmaid megrebbenti
az alkony, így álmodlak vakító
férfitest modellnek a láthatatlan
festő műhelyébe
Sirályok kagylóéles hangja józanít
a végtelennek hitt perc álmos
hatalmából, vacsoraidő van,
lámpák hunyorognak, brummogó zene
kószál, de te ma is velem álmodsz,
tudom, lüktet benned a vágy utánam
Gyors köröket rajzolok a homokba
ujjaimmal sorra bekerítem és
foglyul ejtem anyajegyeid, legbenső
titkos tengerem végtelen partja vagy
ahogy most lassan hanyatt fordulsz, és élsz
igen élsz, élsz, élsz, újra itt vagy velem
szemedben az álom boldog bizonysága
így mosolyogsz, így nyújtod kezed, az
érintés fuvolajátéka visszhangzik
körben az ég aljáról, ujjaink köröznek
játékos sirályokká lettek, közben
lassan ólálkodik a dagály hátunk
mögött, de a Nap már incselkedő, pajzán
gyerek, ő teremt, ő varázsol minket
alkonyból hirtelen hajnallá lett
időtlen világegyetemmé, mert
szemedben ott lobog a vágy és őscsend
lángnyelve az ujjainkban, ahogy
összekapaszkodunk, és zenénk elnyeli
az időt, egyetlen ősi dal vagyunk
végtelen víz mámora, teremtés
II.
Lassan loccsan a víz, TermészetIsten
teste, ahogy meztelen belegázolunk
elnyel, bebugyolál, megóv és magába
old; medúzák libegnek, méla közönnyel
félresöpröd őket, akarlak, mint az
életet, mint a lélegzetvételt,
ösztönösen.
Igen, mi most a bölcsőnél vagyunk
születésünk, halálunk őstengerében
a csend, csak öleléseink jelzik a lágy
vízcsobbanások, fodrozódó homok
a tükör alján, mint amikor a fürdő
szobában álltam szemben a kamaszlánnyal
aki voltam, Téged vágytam magamba
egyedül téged.
III.
Most értjük meg, hány színű a fény, ez a
színfonat oldja bennünk eggyé a teret
s az időt, a kíváncsi halak álmát
a zuhanó sirályok kagylóbombáit
az elérhetetlen partok énekét —
szorítasz, mint pánt a nyikorgó hajók
alját, dobog az élet, szíve zakatol
mormogó vén öreg tenger, kérlek
fogadd magadba ölelésünk együtt
zengő szólamait, kérünk, emelj
minket a csend fénylő templomába!
IV.
Izmos kartempód szeli a vizet
apró fények táncolnak, bukóhullámok
rajzanak, sietnek a part felé és
vissza; borzongok, de ez már nem a vágy ―
az életemmel kapaszkodom beléd
végtelen tengeráram
Futó akkordok partra hívása
befogadlak, magamban tartalak
hanyatt fekszem a férfi karján, viszel
viszel, magatehetetlen nő vagyok
engedelmesen ringatózom a
legősibb dallamon, a boldog
bizonyosság crescendóján
|
