Tisztelettel jelentem, hogy speciális diétám bevált, 127-ről ma reggelre 100 alá kúszott a digitális kijelző. Nosza, előkaptam a Petőfi-összest, abból mindig lehet meríteni!
Petőfi is lefogyott?
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, hajolhatok kevesebbet fújva, nem ér véget a hét csütörtökön, tükör nélkül látom már a tököm, mérlegemen nem koppan a skála, körbeér már anyám kötött sála.
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Hihettek a régi közmondásnak, sovány testben is gazdag a lélek, csak, ha erős szél van, akkor picit félek! Ha félig van, az is telepohár! „Cserebogár, sárga cserebogár” …
Azt mondják, hogy „mázsa alatt – gyerek!” A végén még iskolába megyek, lekapom a bajuszt, a szakállat, harapok majd, mint egy bősz vadállat - ez hülyeség, fog nem nő ki megint… De erre egy magamfajta legyint!
Hol születtem? Nem ezen a tájon. Nem akadok fel ilyen apróságon, már itt élek, immár ez a hazám, itt ásnak el a homokba, lazán, megyek, veszek véglegre egy helyet, és egy S-es ládát XXL-es helyett!
Húsz év után száz alatt a súlyom. Nem döng a föld, amikor elcsúszom! Húsz esztendő... az idő hogy lejár! „Cserebogár, sárga cserebogár.” Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, lötyögnek a gatyáim, de durva!
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Ott, ahol most éppen hahotáznak? Odafutnék – de sajog a térdem… Nem hajlik már úgy, ahogyan régen. De a pofám! Azon nincsen kosár! „Cserebogár, sárga cserebogár.”
És mostantól barátom a mérleg, nem sandítva nézem, mikor mérek, könnyen vágom lábamon a körmöm, mállik-foszlik a húszéves börtön, napról-napra szűnik a sok határ! „Cserebogár, sárga cserebogár!”
„…szorongató volt látni a nyomorúságos állapotban lévő állatot, és még nyomorúságosabb volt látni, hogy nevetnek rajta azok, akiknek szerencsésebb sors jutott.”
Tamás! Ha a nyomorúságba taszított emberek felé is hasonlóan tudnál érezni, még barátok is lehetnénk!
Ahhoz, hogy valaki becsurcsizódjon, nyitottnak kéne lennie a világra, önálló gondolatainak kellene lennie, némi morált is fel kell csipegetni hozzá, tisztességesen kéne bánnia másokkal, és ki kellene vakaródzni a HÁRMAK – nevű szektából… De, mint látjuk, összenő, ami összetartozik.
Pedig a szakma hagyományai szerint ez kilóg a munkaköri leírásból, hiába, egy feléledő hivatás, megszakadt az a folyamat vagy harminc évre, amikor a mesterek tanítgatták az inasokat a fortélyokra, a nagy öregek többnyire meghaltak már, akik pedig élnek, inkább titkolják szakmai múltjukat, mintsem dicsekednének vele.
Mindegy, pár év, és beletanulnak, a vármegyét se mondjuk még álmunkból felriasztva is, az ispánságot is meg kell szoknunk újra, a hűbéresség még zötyög, a gazdagok se tanulták még meg a kiváltságok mellé a kötelezettségeket is - gondolhatunk itt egyébként Széchenyire és főként Sina Simonra (aki minden volt, csak nem magyar), a magyar főváros egyik jelképe kötődik hozzájuk, most meg olyan cigánykodás folyik a Lánchíd körül, hogy a fal adja a másikat.
Szóval azért igyekszik a komisszár, ez nem tagadható, majd beletanul.
Már utánajár a célszemélynek, nem elégszik meg azzal, hogy az egyik helyről kiutálja, követi a másikra, benyomul az illető digitális intimszférájába, figyel, jegyzetel, trollkodik, leköveti a kapcsolatokat, a szimpátiaszövevényt, gyanítom, hogy listát vezet – ebben mostanában nagy segítségére lehetett az egyik célszemély önként megadott névsora -, nyilvántartja az embereket, no nem származás, vallás vagy nemi identitás szerint, csak az elkötelezettségüket figyelve.
Azt nem tudom, hogy megbízást teljesít-e, vagy megelőlegezi a munkát az utólagos elismerés reményében, a manapság megfigyelhető értékelési szempontok alapján nem lepődnék meg, ha a Kossuth-díj várományosai közt is megtalálnánk.
Megjegyzés: - egy kedvelés a szerző felé szólhat a versnek, akármiről szól is az, de szólhat a tartalomnak, akár egy gyengébb vers esetén is, szólhat a szeretetről, amit egy ember iránt érez valaki, ha költő, ha nem. Szakbarbár az, aki egy FB bejegyzésben csak és kizárólag irodalmi értéket keres. Aki pedig elveszíti tisztánlátását pusztán azért, mert ellenszenves a szerző, az nyugodtan menjen kapálni, szecskázza be a verseit, és ismerje be, hogy József A. szellemisége kihozza a sodrából!
Amíg a komisszárságnak nincs FEOR-kódja, addig ezt a tevékenységet egyszerűen zaklatásnak veszem.
Utóirat: - Az „annyit is ér” – szófordulat használata hatalmas lelki sivárságról tesz tanúbizonyságot.
A mai időjárás, az elviselkető kinti hőmérséklet lehetővé tette, hogy a teraszkorlát felújításával foglalkozzam. Délelőtt tettem-vettem, aztán a videó elkészítése - már bent, félméterre egy szervenventilátortól - legalább ugyanannyi ideig tartott, sebaj, szívesen átadom tapasztalataimat az ifjúságnak, pénzt úgyse tudok hagyni sekire...
Az előbb a meó felhívta a figyelmem Kiss-Teleki Rita Újraültetek-című versére, elolvastam.
Nem értek hozzá, így nem tudom, hogy az – egyébként nekem tetsző – vers első sorával tényleg van-e baj, de engem pont ez a sor fogott meg, és agyam nekilódult, ez lett belőle. Hangsúlyozom, nem a verset gondoltam tovább, tehát ahhoz semmi köze!
Az ominózus első sor:
„Még mosolyog véremben a pohár bor…”
felröhög véremben a maligán bár csupán kétésfél ezrelék a hetvenkétéve robotoló erhá pozitív nullások között egy kétharmadra épp’ elég
a fékek-ellensúlyok a piszoár alól egy csőben ejtőznek gondtalan a csurmából visszaszól a józan ész a hemoglobinnal - a vörösökkel – neki már nem sok dolga van
már alig kell törődnöm bármivel csak az a kétésfél meglegyen elég hogy az ital illata orromban gőze fogyó agyamban vagy csak íze legyen a nyelvemen
függő vagyok a maligántól és az se lehet meg már nélkülem a kánya bánja már a májam és az se baj ha vörös lett izé narancssárga a két fülem
ő van értem és én miatta küldetésünk már hogy így legyünk nem láthatom bár látásom kettős előre hogy így a mennyországba vagy csak egy szemétdombra megyünk
egy biztos egy magamfajtának a menny elvonásos pokol lenne a szemétdombot viszont rekultiválják száz év múlva senki se tudja majd hogy a legalján mik vannak benne
A jövőben nem lesz szükségem újabb bocsánatkérésre.
Azok az emberek, akik a Dokk eddigi működése alatt résztvevői voltak bármilyen veszekedésnek, egytől-egyig érett emberek, nézeteik hosszú évek alatt alakultak ki. Ebben része volt neveltetésüknek, környezetüknek, saját tapasztalataiknak, a hozzájuk eljutott információknak.
Semmi esély arra, hogy egy stabil vélemény megváltozzon egy vita alkalmával, hiszen a vitapartnerek ellenérveit is már milliószor hallották - sok esetben általuk hitelesebbnek tekintett emberektől -, most pedig egy ellenségesen viselkedőtől olvassák, ennek semmi értelme.
Mégis belementünk a vitákba – bár belül éreztük, hogy értelmetlenül -, mert ott van még egy szempont, egy nyilvános vitában a közönséget a magunk oldalára szeretnénk állítani, biztosan lesznek egyre többen, akik nekünk adnak igazat, de ez illúzió, az erővonalak már régen kialakultak, aki engem kedvel, már akkor döntött ebben, amikor a vita igazán még el se indult.
Akkor marad még az egység összekovácsolásának szándéka, ugye, hogy leiskoláztuk ezeket? De ezzel vége is, mindkét fél őszintén hiszi, hogy neki van igaza, és ő áll jobban a vitában.
A drukkerek pozíciója változatlan, az addig semlegesek pedig elkönyvelik, hogy ezek már megint balhéznak, a vita pedig igazán nem is érdekli őket, sokszor nem is tudják, hogy miről szól.
Viszont minden aktív résztvevő szegényebb lett egy kicsit.
Én elfogadom, hogy egy felnőtt ember már megkötött, mint az Epokitt, és ahogy a vallását, a nemi identitását, a haja színét sem vitatom, úgy a világnézetét sem.
Ha valaki az Istenről ír verset, nem kívánom ateistaként elvitatni ezt a jogát, én is felháborodnék, ha más kikezdene ilyenért valakit. Ugyanígy jár szerintem ez a mentesség a világnézetnek is, és ez nem olyan, hogy „csinálja otthon, a négyfal között”, életünk része, és amíg nincsen cenzúra, szerintem írhatunk ilyen témában is, nem kell egyetértenünk egy szerzővel, de kinevetnénk azt az órást, aki elvitatná Dali jogát, hogy egy órát elfolyóra fessen, joga van mindenkinek a másiktól eltérő világlátáshoz.
Aki másként látja a világot, mint mi, az nem azért teszi, hogy minket bosszantson, jóhiszeműen gondolkodik máshogy, ő mirólunk véli, hogy tévedésben vagyunk. És még az is lehet, hogy egyikőnknek sincs igaza.
Pár ígéret, ezeket mostantól kötelezőnek tekintem magamra!
- Nem írok megjegyzést más írásaihoz, hacsak nem támogatva azt, és addig veszek részt egy párbeszédben, míg az várhatóan negatív irányt nem kezd váltani, akkor – „külön értesítés nélkül” – eldugulok. - Nem írom le többedszer ugyanazt, akkor sem, ha valaki rólam butaságot ír, de nem először, és arra már régebben reagáltam. - Nem ugrok provokációra.
Ha komolyan veszem, hogy a Dokk egy alkotói műhely, akkor az írások irodalmi értékeiről kéne, hogy szóljon a dolog, és nem a szerzők személyéről! És ilyen szempontból persze, hogy van helye a vitának, tizenéve csodákat olvastam a Nagyító egy-egy versénél, érdekes, hogy szakmailag néha késhegyre mentek az értékelők, de más szempontok sose kerültek elő.
A lényeg a lényeg, a fenteket magamra nézve kötelezőnek szánom, másoknak csak javaslat, és ha eddigi vitapartnereim elfogadják, sok bosszankodást takaríthatunk meg magunknak. Ha meg valaki visszaél azzal, hogy nem védekezem, akkor – bár tudom, hogy ettől senki nem szedi szaporábban a levegőt – érvénybe lép a „külön értesítés nélkül” …
Más.
Tamás, nekem a fb-on – most megnéztem – 143 ismerősöm van.
Sokan kisgyerekkoriak, még az Általánosból, velük pártállás nélkül voltunk gyerekek és barátok, aztán a későbbi iskolák – az eddigiek mindegyike több, mint ötven éves barátság.
Aztán a tengerészek, velük együtt voltunk szimplán magyarok a Világ sok-sok országában, negyvenöt-ötvenéves kapcsolatok ezek is. És akkoriban senki se gondolta, hogy lehet Magyarországon egyszer más állapot is.
Vannak a rokonok, ők születésük óta azok, sajnos már nem írhatom, hogy valaki az én születésem óta lenne rokonom, én vagyok a legöregebb.
És vannak az újabb ismeretségek, szomszédok, barátok, sőt, egyre több az internetes ismerős is.
Ismeretségem tehát sokfelől állt össze, és egy biztos, hogy a pártállás sose volt szempont, még rokonaim mindegyikéről se tudom, hogy milyen világnézetű – de igazán nem is érdekel.
Akkor most arról, hogy kik és mit lájkolnak nálam.
Van olyan, akinek első kérésre odaadnám a vesémet, és ez kölcsönös. És ha az ördögűzésről írnék, akkor is lájkolna, és elárulom, ha ő azt írná egy kommentben, hogy szarjunk a miniszterek asztalára, akkor is járna egy ölelés-emoji, de neki, és nem annak, amit írt.
Megtehetjük, magunk között vagyunk, hiszen csak az olvas minket, aki kíváncsi ránk, akinek tetszik, az nevessen, akinek meg nem, az csapkodja a sapkáját a földhöz, egyébként, ha idegesít valakit, hogy az idővonalára felugrik a bejegyzésem, ott a három pont, egy kattintás, a kérdés megoldva. Így még az ismeretséget se kell felrúgni.
Tamás, nem szekta az, ha százvalahány ismerősből tízegynéhány lájkot kapok, ezek egy része a barátságnak, a szeretetnek szól, de megjegyzem, hogy ennyi lájkot lehet, hogy a te ismerőseid között is kapnék, hiszen ők is sokfélék.
Egy órája tettem fel képeket arról, hogy miként javítottam meg egy egykezes szorítót, ezalatt összejött öt lájk és egy megosztás, ettől ugyanúgy nem lesz lakatosműhely a fészes oldalam, mint szekta.
Aztán pár szó a vendégségről.
Azt írtad, hogy Tibor vendége vagyok.
Nem, és sose voltam Tiboréknál, ő se nálunk, bár én sokat kérleltem telefonon, hogy jöjjön el, talán rémlik, hogy neked is, na, az lett volna a szó klasszikus értelmében vendégség, akik eljöttek, meséltek is róla, biztosan emlékszel.
De a Dokk az nem vendég-vendéglátó viszony. Még akkor sem, ha Tibornak tulajdonrésze van, a részarányok miatt Busznyák Imi vendége lennék, de ez se igaz, mi kitöltöttünk egy szerződést, már nem emlékszem, miket kellett kipipálni, de minden feltöltött versnél két pipa, most nem lapozok oda, de legalább az egyik arról szól, hogy lemondok valami jogomról, ilyen vendégségben még sose voltam, viszont, ha valamit elvesznek tőlem, az másképpen úgy hangzik, hogy én adok, akkor a Dokk az én vendégem.
De ezekről szót se többet, egyikünk se tudna újat hozzátenni, a legfontosabb, hogy ne fordulja le a székről, a szobámban 28,3 fok van, kint pedig már csak 24, kinyitom az ablakot!
