NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2020-02-22 13:03 Összes olvasás: 28336| 621. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-15 21:25 | 2020. február. 15.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Öné a kutya?
– Nem. A kiránduló csapathoz tartozik, csak előreszaladt, hogy megjelölje a fákat. Hogy mindenki lássa, övé az egész erdő. Nem tűnik veszélyesnek.
– Hát, igen csak…
Nem tudom, miért kell nekem egy idegen kutya védelmére kelni. Ha nekem is lenne kutyám, mint ennek a szakállas férfinak, és gondosan pórázon tartanám, valószínűleg másként látnám a helyzetet. Mert valóság a maga egészében senki számára nem létezik. Csak észlelés van. Nézőponttól függően. az én nézőpontot pedig az, hogy én szabadon szaladgálok, nem vagyok hozzákötve egyetlen kutyához sem. Még jó. Azt mondják, köldökzsinórral a nyakamon születtem, akárcsak az összes gyerekem. Gyárilag nem bírom a kötöttséget. (Gyerekeim se bírják, ha kötelet akarnak keríteni a nyakuk köré. Még sálat sem hajlandók viselni, a legnagyobb hidegben sem.)
A territórium megjelölése felől megközelítve az erdei jelenetet, bizonyos emberek jutnak eszembe. „Nagykutyák”, akik el akarják hitetni magukról, hogy övék itt minden. Aztán a „kiskutyák”, akik megpróbálják felülírni a domináns szagnyomokat. (Azt olvastam valahol, hogy a nyestmedvék pattogatott kukorica illatú vizelettel jelölik meg a területük határait. Ez pillanatnyilag felesleges információ, de legalább érdekes.)
Ma elvittük a fiúkat és Aliciát a Szépművészeti Múzeumba a flamand festők kiállítására. Rubens Szent Jeromosa és Senecája meggyőzött, jó húsban lévő Krisztus- és Mária-alakjait továbbra sem csípem. Még eredetiben sem. A „Romulus és Rémus megtalálása” című képen a hófehér selymen fekvő, tiszta bőrű, hájas csecsemőket sosem fogom elfelejteni, de nem azért mert tetszenek, hanem mert olyan égbekiáltóan mesterséges az egész. A malomkerékgalléros nemesektől az én plebejus gyomrom általában émelyegni szokott, most mégis szerencsésnek érzem magam, hogy bizonyos képeket eredetiben láthattam. Ilyen volt többek között Rubens Brigida Spinola-Doriá-ja, Van Dyck Idős házaspárja (amelynek női alakjáról Van Dyck anyósát mintázták – minden bizonnyal – A leány gyöngyfülbevalóval c. filmben) és Stuart Mária esküvői ruhás képe (kilenc évesen adták férjhez!).
A középső húgomról, Zs.-ról ámodtam hajnaltájt. Zs. engem bízott, hogy egy mocsaras vidék közepéről egy piros szalaggal megjelölt csomagot kihalásszak. Többször elsüllyedtem az iszapban, mire teljesítettem a missziót. Aztán, mintha mi sem történt volna, újra indult a történet, és a húgom halászta ki a mocsár széléről laza mozdulattal a piros szalagos csomagot, amit én fáradságos munkával, az életem kockáztatásával szereztem meg. Zavarban voltam. Úgy éreztem, hogy akaratomon kívül valami csúnya bűnt követtem el, amit még nem sejt senki, de előbb-utóbb ki fog derülni.
| |
| 620. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-13 16:47 | 2020. február 13.
A kiképzésen való részvétel öregeknek, nőknek és gyerekeknek nem kötelező, de hasznos, kiabálja álmomban valami katonaember. Körülnézek: kint állok egy téren, csupa nő vesz körül. Mi készül itt? Pár nap az egész, mondja valaki, vagy csak gondolom. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzanak mindenkitől, aki fontos maguknak, ajánlja a a parancsnok. Ismeretlen embereket ölelek magamhoz. Egy karcsú, fiatal nőt és másokat, akiket soha életemben nem láttam, mintha az egész emberiségtől búcsúznék. Már majdnem elindulok a „pár napos kiképzésre”, amikor észreveszem, hogy a férjem is ott ácsorog a búcsúztatók között. Róla majdnem elfelejtkeztem. Szorosan átkarolom. Ő felemel a magasba, a végén már a tenyerén támaszkodom, mint egy artista. Jó érzés -- tudom, hogy szeret. Csak azt nem értem, miért kell ekkora búcsúzkodást rendezni, ha csak pár napra megyünk el én és a többi nő meg a gyerekek. Lehet, hogy hosszabb ideig fog tartani a kiképzés?
2020. február 12.
Álom. Már megint éreztem a kismacskaméretű magzatokat a hasamban. Ezúttal kettőt, külön-külön, mégis egyben. „Csak nem sziámiak?”, aggódtam. De aztán megnyugodtam, minden rendben lesz.
Valóság. A nagyfiunkat és lengyel barátnőjét meghívtuk tegnap este az Opus Jazz Klubba a Ganna nevű, ukrán jazzénekesnő berlini csapatának koncertjére.
Valóság és fikció. G. leszedte nekünk a netről a Baloon című, megtörtént események alapján készült filmet. Kész krimi az egész, pedig „csak” egy NDK-ban élő család nyugatra szökéséről szól. A felirat a hanghoz képest hat-hét másodperccel később érkezik a képernyőre. Először idegesített, aztán izgalmasnak találtam, olyan lett tőle a film egy polifon kompozíció, amelyben a fődallamot egy másik szólam – itt: a szinkronizált szöveg feliratos verziója – időbeli eltéréssel követi.
| |
| 619. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-08 18:02 | 2020. február 8. Kedves Naplóm!
Nem állítom, hogy a nemek háborúja zajlik nálunk a családban, már csak azért sem, mert a túlerő miatt eleve értelmetlen nálunk ütközetekben gondolkodni – négy férfi jut egy nőre; amikor apósomék házában, mondjuk karácsonykor, a tágabb család is összesereglik, a sógorom lányainak köszönhetően némileg javul az arány, de még ott is kétszeres a túlerő (8:4), sőt, lehet, hogy többszörös, a férfiak nagyobb öntudatát (és ennek megfelelően hangosabb száját figyelembe véve), szóval, nincs háború, belekezdeni sem érdemes, mégis, most, hogy újra itt lesz velünk egy hétig Alicia, ez a törékeny, pici lány, úgy érzem, megérkezett az erősítés. Mintha szövetséges csapatok egész hada érkezne. És még mindig nem harcról van szó, csak arról, hogy a látom a fiúkat, ahogyan napok óta erre készülnek (mindenki, nem csak a nagyobbik fiam). Egy hétig Csodaország leszünk.
| |
| 618. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-07 13:11 | 2020. február 7. Kedves mai Naplóm! (Javítanivalók akadtak.)
Ma arra ébredtem, hogy a felejtés elleni háború jegyében meg kell írnom K. Ferit és a homokgödröt. A kora reggeli álmom F. Zs.-ről, egykori gimnazista osztálytársamról szólt, aki feltűnően utált engem egészen addig, amíg harmadikban, a matek OKTV-én több pontot nem szereztem, mint ő, az osztály matek- és fizika-zsenije. Később elmondta, hogy addig azt gondolta, csak a szorgalmam miatt kapok jó jegyeket a tanároktól. Mintha a szorgalom olyan lenézendő dolog lenne. Kétségtelen, hogy a fizika tanártól csak kegyelemből kaptam ötöst. Hozzá képest, aki már gimis korában is komoly atomfizikai tanulmányokat (nem véletlenül lett felnőttként egy neves intézmény igazgatója), tényleg csak „buzgómócsing” lehettem – így neveztük (nevezték) az osztályban az eminenseket. Gimi után ő katona lett, én egyetemista, és sokáig leveleztünk. Nagyon bírtam a leveleit. Emlékszem, volt egy visszatérő témája: a „bogaras” barátja, aki cincéreket tartott a lakásában. Ha Budapesten járt, színházba, operába mentünk. Nem voltunk egymásba szerelmesek. Az intellektuális kíváncsiság hajtott bennünket egymás felé. Azt álmodtam, hogy a családjával kirándulok, a feleségével és a gyerekeivel, aztán egyszer csak előkerül ő is. Kérdezem, hogy van. „Jól”, feleli, és a szemében, ami feltűnően zöld, boldogság csillan. „Abbahagytam az atommagkutatást”, teszi hozzá már nem szavakkal (átkapcsoltam telepátiás üzemmódra, ahogyan sokszor álmomban). A következő pillanatban látom, ahogyan hajlékony csuklómozdulatokkal egy acélgömböt ütöget, amiről ébren tudom, hogy hangnak nevezik. És látszik rajta, hogy tényleg boldog az istenadta.
Közben (amíg a fentieket írtam) elbizonytalanodtam: lehet, hogy nem a matekverseny miatt enyhült meg Zs. az irányomban. Spanyol szakkörön, amire öten jártunk az osztályból, a hátam mögött ült, Sz. L.-el, aki azóta már nem él. (Ő a második halottunk az eddigi háromból). Ott ülünk óra kezdete előtt pár perccel. „Ofő ültetést akar”, mondja Zs. a L.-nek. Hallom, hogy mondja. „Remélem”, teszi hozzá, „nem egy olyan bányarém mellé ültet, mint Sz. É.”. Zsigeri mozdulattal kaptam hátra a fejemet: „miért, mit gondolsz, te szebb vagy?” Nem volt rám jellemző, hogy beleavatkozom két fiú beszélgetésébe, félénkebb voltam annál, Sz. L.-be ráadásul reménytelenül szerelmes voltam, csak dadogni tudtam a közelében. De Sz. É.-t meg kellett védenem. Nem volt csúnya, csak „rossz tanuló”, és ez Zs.-nek elég volt ahhoz, hogy lebányarémezze. Sz. É. nyíradonyi volt, együtt járt egy autószerelő fiúval, akihez gimi után rögtön feleségül ment. Évekkel később hallottam, hogy elváltak. Nem volt buta, csak nem a tanulás állt az érdeklődése középpontjában. Duci volt, vagy inkább: teltkarcsú. Mi kollégista lányok Misszinek becéztük, és imádtuk, mert tele volt élettel, vidámsággal.
Mintha ez után az eset után hagyta volna abba az utálkozás Zs.
(Nota bene: a hang mélyedéseit kalapáccsal alakítják ki.)
| |
| 617. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-07 11:55 | 2020. február 7. Kedves Naplóm!
Ma arra ébredtem, hogy a felejtés elleni háború jegyében meg kell írnom K. Ferit és a homokgödröt. A kora reggeli álmom F. Zs.-ről, egykori gimnazista osztálytársamról szólt, aki feltűnően utált engem egészen addig, amíg harmadikban, a matek OKTV-én több pontot nem szereztem, mint ő: az osztály matek- és fizika-zsenije. Később elmondta, hogy addig azt gondolta, csak a szorgalmam miatt kapok jó jegyeket a tanároktól. Mintha a szorgalom olyan lenézendő dolog lenne. Kétségtelen, hogy a fizika tanártól csak kegyelemből kaptam ötöst. Hozzá képest, aki már gimis korában is komoly atomfizikai tanulmányokat (nem véletlenül lett felnőttként egy neves intézmény igazgatója), tényleg csak „buzgómócsing” lehettem – így neveztük (nevezték) az osztályban az eminenseket. Gimi után ő katona lett, én egyetemista, és sokáig leveleztünk. Nagyon bírtam a leveleit. Emlékszem, volt egy visszatérő témája: a „bogaras” barátja, aki cincéreket tartott a lakásában. Ha Budapesten járt, színházba, operába mentünk. Nem voltunk egymásba szerelmesek. Az intellektuális kíváncsiság hajtott bennünket egymás felé. Azt álmodtam, hogy a családjával kirándulok, a feleségével és a gyerekeivel, aztán egyszer csak előkerül ő is. Kérdezem, hogy van. Jól, feleli, és a szemében, ami feltűnően zöld, boldogság csillan. Abbahagytam az atommagkutatást, teszi hozzá, már nem szavakkal, mert átkapcsoltam telepátiás üzemmódra, ahogyan sokszor álmomban. A következő pillanatban látom, ahogyan hajlékony csuklómozdulatokkal egy acélhangot ütöget. És látszik rajta, hogy tényleg boldog az istenadta.
Közben (amíg a fentieket írtam) elbizonytalanodtam: lehet, hogy nem a matekverseny miatt enyhült meg Zs. az irányomban. Spanyol szakkörön, amire öten jártunk az osztályból, a hátam mögött ült, Sz. L.-el, aki azóta már nem él. (Ő a második halottunk az eddigi háromból). Ott ülünk óra kezdete előtt pár perccel. „Ofő ültetést akar”, mondta Zs. a L.-nek. Hallom, hogy mondja. „Remélem”, teszi hozzá, „nem egy olyan bányarém mellé ültet, mint Sz. É.”. Zsigeri mozdulattal kaptam hátra a fejemet: „miért, mit gondolsz, te szebb vagy?” Nem volt rám jellemző, hogy beleavatkozom két fiú beszélgetésébe, félénkebb voltam annál, Sz. L.-be ráadásul reménytelenül szerelmes voltam, csak dadogni tudtam a közelében. De Sz. É.-t meg kellett védenem. Nem volt csúnya, csak „rossz” tanuló, és ez Zs.-nek elég volt ahhoz, hogy lebányarémezze. Nyíradonyi volt, együtt járt egy autószerelő fiúval, akihez gimi után rögtön feleségül ment. Évekkel később hallottam, hogy elváltak. Nem volt buta, csak nem a tanulás állt az érdeklődése középpontjában. Duci volt, vagy inkább: teltkarcsú. Mi kollégista lányok Misszinek becéztük, és imádtuk, mert tele volt élettel, vidámsággal.
(Megjegyzés: a hang mélyedéseit kalapáccsal alakítják ki, amikor készítik.)
| |
| 616. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-05 09:11 | 2020. február 5. Kedves tegnapi Naplóm!
Ismétlés a dudás anyja.
Ha nedves kutyaorr ért hozzá, arról mindig tudta, hogy a bizalom jele. Az emberi jelzések között (főleg a szavak között) már nehezebben igazodott el. Hajlamos volt azt gondolni a benne bízókról, hogy bizalmaskodnak.
Nem tudom, hol olvastam (vagy csak hallottam egy előadáson?), hogy a Talmud szerint az élet olyan csónakút, amelyben hátrafelé evezünk. Mert csak a múlt felé tudunk nézni, a jövő mögöttünk van. (A csónakutat az evezőkkel valószínűleg én találtam ki. A múlt van előttünk, a jövő mögöttünk, ez lehet az eredeti gondolat. Ez a True detective-ben is elhangzik.)
(Ha mérnök lennék, egy vonalzókkal és ceruzákkal megrajzolható világban élhetnék, amire soha nem ereszkedik köd. )
Nem tudtam, melyik írásomat tették be a tavaszi Csillagszálló-számba. Érdekes érzés meglepetésként olvasni saját magamat. Találkoztam V. Zs.-vel. Most tanul dobolni. Megkérdeztem, nincs-e kedve velünk játszani az Ultraviolában, a szeptemberben indult női csapatban. Lehet, hogy lesz végre zenészünk is?
| |
| 615. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-03 23:15 | 2020. február 4.
Kedves holnapi Naplóm! Megírlak előre. Hadd higgyem, hogy ki tudok fogni az időn. Vagy min.
Kínos dolog a lemeztelenedés. Ha az olvasó úgy érzi, hogy akaratán kívül rángatjuk bele a kukkolói szerepbe, többé nem merészkedik a közelünkbe. „Ostoba vagyok, foglalkozz velem”? Hohó! Ez egy sorban még elmegy. De az egész vers nem szólhat erről. Vagy legalábbis nem így. Csak ilyen dolgokkal kiegészülve: „Számban tartalak, mint kutya a kölykét”. Mert így legalább nincs eldöntve, hogy melyikük a gyerek.
Nem csak mutogatós bácsik vannak, hanem mutogatós nénik is. Nézzétek, emberek, ez alatt a téli kabát alatt nincs semmi, csak az eleven, ruhátlan fájdalom, ami már akkora, de akkora, hogy szégyelljétek magatokat, ha nézitek!
És hogy a tegnap holnapja is meglegyen: ma a kisebbik fiam szülői értekezletén megválasztottak a szülői munkaközösség elnökének. Az egyetlen tag is én vagyok, mivel rajtam más nem jelentkezett. De jó! Már megint magam ura lehetek.
| |
| 614. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-03 17:05 | 2020. február 3. Kedves Naplóm!
Abban, hogy úgy alakítottam az életemet, hogy már senki nem parancsol, az a legnehezebb, hogy nekem kell strukturálnom a rendelkezésemre álló időt. Ehhez durva nagy önfegyelem kell, amivel nem rendelkezem. Ott kellene állnom magam mögött egy korbáccsal, vagy rendszeresen kukoricára kellene térdepeldetnem magam, ehelyett mindenféle jutalomban részesülök, amikor szétülöm a fenekemet: például – pihenésképpen – hajnalba nyúlóan olvashatok. „Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.” Ez metaforaként gyönyörű, valóságként gyilkos.
| |
| 613. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-02 15:36 | 2020. február 02.
(Kedves Naplóm! „A helyesírási hibák olyanok, mint a gyom./ Valahogy, természetesen nőnek, mint a gaz.” – írja Vezsenyi Ildikó. Hozzáteszem: a korrekció lehetőséget ad újabb kis „gazok” felnövekedésére. Felteszem, hát harmadjára is. Ennek most pontosnak kell lennie, mert most egy darabig nem leszek. Nem mindegy, mi van legfelül.)
„A film nagy részében nem történik semmi. De annyira magával ragadó nézni ezt a semmit, hogy az bámulatos.” Erre a mondatra figyelek fel. A középső fiam filmkritikát hallgat. (Ketten vagyunk itthon, a többiek síelnek ma.) Látni akarom azt a filmet.
Zarándokúton meneteltem álmomban, amin mások is jártak, mindenki külön-külön. Valami miatt le kellett róla térnem, talán pisilnem kellett, de ez nem biztos, csak arra emlékszem, hogy a kövekkel kirakott út helyett a fűben guggolok egy romos épület mellett. Alig találtam vissza. Egy arra haladó férfit kellett megkérdeznem, hol az út. Nem válaszolt. Mintha nem ugyanabban az időben tartózkodtunk volna azon a helyen. Ekkor kergetőző fiatalok rohantak el mellettem, tudtam, hogy ők is oda tartanak, ahova én, de nem vesződnek azzal, hogy a széles, „kitaposott” utat keresgéljék, simán átvágnak a hegyen az alig látható csapásokat követve. Le kellett győznöm a szorongásomat és valami bűntudatfélét, hogy utánuk eredjek. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül. Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy egy kis állat követ, valami pingvinszerű, és hogy, nagyon félénk, ezért úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla, de titokban mégis vigyáznom kell rá, mert nem boldogul egyedül. Árva? Mentem tovább. Már egy városban jártam. Fákkal körülvett sétányon haladtam előre egy domboldalon, fél szemmel egy lenti, párhuzamos utat lestem. Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkan rajta a rám bízott „apróság”. Fel is bukkant, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elveszítettem. Akkor már kutya volt. Fekete, öntörvényű, játékos kedvű kölyökkutya. Úgy rohant a lenti úton, mintha rajta kívül nem létezne más a világon, aztán, mintha csak véletlenül tenné, felszaladt hozzám, egészen közel, majd újra le. A park közben megtelt emberekkel. Körülöttük futkározott, mint aki megkergült. Mosolyogva néztem. Azt hiszed, nem látlak, te bolond.
| |
| 612. | [tulajdonos]: korrigált | 2020-02-02 15:24 | 2020. február 02. Kedves Naplóm!
„A film nagy részében nem történik semmi. De annyira magával ragadó nézni ezt a semmit, hogy az bámulatos.” Erre a mondatra figyelek fel. A középső fiam filmkritikát hallgat. (Ketten vagyunk itthon, a többiek síelnek ma.) Látni akarom azt a filmet.
Zarándokúton meneteltem álmomban, amin mások is jártak, mindenki külön-külön. Valami miatt letértem róla, talán pisilnem kellett, de ez nem biztos, csak arra emlékszem, hogy a kövekkel kirakott út helyett a fűben guggolok egy romos épület mellett. Alig találtam vissza. Egy arra haladó férfit kellett megkérdeznem, hol az út. Nem válaszolt. Mintha nem ugyanabban az időben tartózkodtunk volna azon a helyen. Ekkor kergetőző fiatalok rohantak el mellettem, tudtam, hogy ők is oda tartanak, ahova én, de nem vesződnek azzal, hogy a széles, „kitaposott” utat keresgéljék, simán átvágnak a hegyen az alig látható csapásokat követve. Le kellett győznöm a szorongásomat és valami bűntudatfélét, hogy utánuk eredjek. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül. Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy egy kis állat követ, valami madárféle, togyogva, mint egy pingvin, és hogy, nagyon félénk, ezért úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla, de titokban mégis vigyáznom kell rá, mert nem boldogul egyedül. Árva? Mentem tovább. Már egy városban jártam. Fákkal körülvett sétányon haladtam előre egy domboldalon, fél szemmel egy lenti, párhuzamos utat lestem. Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkan rajta a rám bízott „apróság”. Fel is bukkant, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elveszítettem. Akkor már kutya volt. Fekete, szeleburdi, játékos kedvű kölyökkutya. Úgy rohant a lenti úton, mintha valamit rajta kívül nem létezne más a világon, aztán, mintha csak véletlenül tenné, felszaladt hozzám, egészen közel, majd újra le. A park közben megtelt emberekkel. Körülöttük futkározott, mint aki megkergült. Mosolyogva néztem. Azt hiszed, nem látlak, te bolond.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
