Szonett

A neve még mindig tiltott imádság.
Hiába feszített hegynyi szenvedély?
Álmatlan éjszakáidon, mondd, miért,
mért esett papíron teherbe a vágy?

Hányszor figyelted titokban az arcát?
Elfordultál, ha ő pillantott feléd.
A szemébe néztél, ha hozzád beszélt?
Kérdezett, hallottad, és mégsem szóltál.

Gyáva vagy, kétszínű, hazug szerelmes.
Nyeld, hisz érdemes, száraz magányodat!
Cepeld csak titkod, mint mosatlan szennyest!

Átok rád! Ha majd vágyad újra támad,
keress, de ne láss, nyíljon bár föl szemed;
hályog legyen rajt' minden arcvonása.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.