Mórotz Krisztina

3883.

2026.09.22 14:41

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina A kígyó önnön farkába harap a mérleg hava volt a születésé betört a hó meg északról a szél a szarvas is béleli párjának a fészket még az állat is még az állat is--- te nem aztán a gímszarvas felfut az égre jávorszarvas lesz belőle születünk Sysley fái között mindig fák közt piros sapkában futok impressziók suhanj pillanat ismertelek fiam a mérleg hava csipkés foggal nevet később lefestettelek magaddal viszed látomások formák színek a zöldek és a rózsaszínek jéghideg táncát akkor mikor szeretkeznek alkonyi fény töri a csendet ez a víz nevetek fel és a jeges levegő a felhők közt a tűzzománcok világa narancs parázs és a a batik lepedőre foszlott lepedőre vittem fel a viaszt ( Nem zártam be a zárójelet a zárójel másik felét születés ahogy a francia mondja nevettél pimaszul bekaptad az ujjad tudom hogy az a kép benned lélegzik és bennem itt nincs más aki pillanatunk töri anya és fia Szerelem Nem volt az szerelem nem az enyém volt a másik nőé nekem barát és most is az kísértem a szerelmüket hónapokon át hülye voltam tessék tiéd osztom a barátom akár a kosár körtét edd finom mézízű nem számoltam azzal hogy én bántok és az erősebb nő én vagyok akit nem sebzel meg kosár körtehéj pogány gyönyör önvád belefáradt káromkodás arc sem rezdül folytatásos játék bábuk üssetek le! de nincs dobókocka elgurult mennyi fekete pötty táncol fehéren csontszínűvé váló hónapok vajúdása közt Szeret? Nem szeret? Szeret!! Nem Nem...akáckiszámoló ne ámítsd magad ' méh dongó ganajtúró zöld bogár éjjeli lepke fej nélkül éjjeli lepke fejjel két kis skorpió egy fél szárny a méh aranylón aztán feketén' nem Ő Írta nem ők írták Sartoriusé a vers a forgatókönyv és a mindent zabáló szerelem övék ki volt a rendező? statisztáltam a díszletet a nyár öltöztette az óra körbejár a mese visszatér kezdeti önmagába stációk arcai feldobottság közhelyek a hiány suttog a másiknak mindent amitől végül eredetivé lesz A FÉRFI A NŐ érzékcsalódás az egész semmi ha nincs agapé kevés az erosz fekete méh üresség ünő Ü nő félelmetes.kong. belegondoltál? kong. A végén semmi a száj nem nyílik nevetésre keményen fájdalmasan összezár a szutykos kéz nem éri el az asztalt légvárakat épít Cassiopeából mindig Ikercsillagból kék és narancssárga láttam a szerelmet ez másé volt seholsincs átkon nőtt vágy. Halál Nem volt pénzük papra háromszázezerre a kislánynak cuccokat kerestem délután mindegyik fiú ivott száraz volt a szem tudod az a dohszag és a szegénységé amikor már minden olyan mindegy megrendülést sem érzel a legócskább koporsó és a kövér nő temetett mindegy ki vagy a vége ugyanaz Laura karja vékony lábai folyamatosan járták ezerszer fogja eltáncolni az anyja halálát? vagy bezárkózik a fekete szemekbe hányszor megy nőgyógyászhoz? a halál oka méhnyakrák az anyja átkozta a lányát Laurát miattad ganéj! dögölj körtehéj a mocsoktól felsúrolt szobán spirálisan oda nem illőn Laura fekete kis bogárszem fekete haj sápadt nyári éjjel fogant ki tudja kitől vékony nem eszik rendesen kis bogár de nincs mit enni! NINCS értsétek meg a koporsó mellett NINCS seholsincs átkon nőtt lány a színek... fekete fehér szűrt arany bóvlié pillanatképek de nem francia filmé inkább a méh a méh dühös vagyok anyád átkozott dervistánc a szőnyegemen körbe -körbe karikába hogy végül ne érezz semmit csak a fekete-arany bóvlit transzba esett félelem ezüstmetál hidege jó lenne újból festeni színeket kéket zöldet kadmin sárgát szerelmet olajjal vászonra fényeket kenni vastag szőrecsettel vagy homokba rajzolni álmodni énekelni kiabálni szeretni hogy fájjon még káromkodni a tehetetlenségtől és hosszú verseket sírva írni amire azt mondjátok kösz hogy voltál meguntunk Krisztina színről lelép bóvlit otthagy röhögve. "Azt álmodtam fölöttem állsz halott pille vagyok" ránevetett a lányára? ott hárman voltak az anya Laura és az átok milyennek festené le Cézanne a kislányt? 'soha nem volt erőssége az anatómia' Cezanne-t leköpték talán nem kéne verset írni minek? kinek? annyit kéne mondani vigyázz magadra egyél egy almát és még pontot sem tenni a végére

3882.

2026.09.22 14:37

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Még én sem nőttem fel A kakasnyalókán átnéztem. Te írtad ezt? -- kérdezed. Nem. Nem én írtam. A nő. A mellbimbóm átböki a pólóm. Tégy engem, mint egy pecsétet. Tégy szelíddé, azután vaddá. Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben, amiről szaladt a szem. Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan azt suttogom: még én sem nőttem fel. Csak kihallgattam a felnőtteket. Igen. Úgy, ahogy a kakasnyalókán átnéztem. Vagy ahogy a testünkön végigfolyt vízben a fények látszottak az ártézi kútnál Volt, hogy megittuk az egész kanna vizet, mire hazaértünk, hogy mennünk kelljen megint vissza. Beléd voltam szerelmes. Ugrálok a kis kockás szoknyámban. Mama gombát szed. Höveji csipkét hímez és rajzol. Ebből élt a család. Szilvásunk volt a folyó mellett. A ronda sárga föld a naptól kicserepesedett, mint mikor beteg voltam, az ajkam. Itt minden nap átfésülöm a fák ágait, a föld homloka előtűnik ekkor. És a napok... Mikor minden a haragos arcát mutatja. Félek ilyenkor attól is, ha leszakad egy ág. Megyek a kidőlt matuzsálemekhez. A törzset ha morzsolom, elporlad ujjaim között. Mint egy játékkal, úgy játszom az évek porladásával. Szórom a sötétbarna port.

3881.

2026.09.22 14:36

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Éjdió A kagylót, amit találtam, a vízre tettem. Ott ringott sokáig, én pedig néztem a kis buborékot, mint gyöngyszemet. Átsuhant rajtam: nő vagyok. Szeretni akarok. A piciny tó partján végre azt éreztem: nő. Ahogy a tóhoz jártam, kértem: segíts, kérlek, Istenem, adj jelet! Lázas szél fújt körbe, és én Petra ragyogó romvárosát láttam. A föveny kobaltkék ezer árnyalata a rózsaszínek mögött, a szőke folyó, a sivatag homokja. Ideges, megkövült fekete fák között fények. Ezeken a fényeken táncoltam. Zöld ruhám mellem nem takarta. Éjdió. Láttam a kék pillájút, és tudtam, hogy ő lesz, akit magammal viszek az utolsó órán. Lágyan lehunyja szemét, mintha aludna. Szembogár tágra nyílt pupilla. A világ kékjét fekete nyeli. Kérlek, szem! Nézz rám! Petra sziklái közt az élet nem alszik. Ott jár a fehér hajú férfi, aki mindig vidám. Szakálla lebben, a szél játszik, vizet korbácsol. Petra sziklái lassan homokszobrokká váltak. A szőke víz mélyülve olvad át kékbe. Születésünk és bölcsőnk a víz. A szél árnyéka impresszió. Homlokról csókolt páracsepp. Hogy kerültem a karjaidba? Hívtalak, és én táncoltam, mint Chagall képén a nő, vagy mint cigánylány. Áfonya ízű, zamatát szövi bele a szél árnyéka. Nincs a szélnek árnyéka, de ott van, látod, ahol a szem fényei lázas szürkében égnek. Gyermekek vagyunk. Igen, azok. Fehér hajú, vénséges-vén gyermekek az időben. Ahogy a köntöst levesszük, mezítelenné leszünk, akik mezítelenségükkel újra a világ részeivé válnak. A köpeny eldobása minden bűn terhének szakadása. Éjdió. Ahogy hajdanán egy ember fekete fát vitt a vállán, mi is hordtuk bűneinket. Érted már? Azok a bűnök megtisztultak. Ideges fekete fák törzse. Szeplős gyermek mászna fel rá. Mezítelen lába piszkos-szép. Ugye, milyen egyszerű? Csak szeretned kell. A kék derengésben hosszan, lágyan, a szél korbácsoltán táncolj a köveken, a nővé érlelt homokon. Lázasan, ideges fekete fák lilás árnyai egyre közelebb hajolnak hozzánk. Lágyan fújja a szél a homokot. A folyót kettészeli, mint kenyeret – asszonyölek puha kenyérillatát. Vessződre szórt homokba hajolva forró az imám. Igaz szenvedély szemeden pihen. Hószín madárrá lesz. Imáinkból szőtt szeretéseink felfelé szállnak. Kimondhatatlan nevű. Szeress.

3880.

2026.09.22 14:33

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Méhsejt A nádat a szél, mint ezer ujjal játszó kéz, simítja végig, az idő teste tapintható lesz, súlyos, vér-ritmusú. A nád a túlélés szövete, vörös fonala életnek-halálnak, láng, amely fellobban – egyetlen villanás az élni akarás. Nád-kocka épül – ősi menedék, méhsejt, ahol visszhangzik az ember négy fal között. Az alkotás dac, suttogó ima egy hideg, kérges ég alatt. Kurosawa festi az út emberét, akinek szava éppoly erős, mint csendje. A nád mozdulása is tanítás, a kompozíció: emlékezet. Reális. Mítosz. És ott állok én, arccal a szélnek, kicsi alakom nagyobb minden hegyoromnál. Tűz haragszik – erdő ég. Víz haragszik – mindent elmos. Szél haragszik – fák kidőlnek. Nem félek, nem támadok – értek. Minden lénynek lelke van, minden árnyéknak neve. A tajga sok titkot őriz, aki közelebb hajol, az már nem menekül. És ha túl sokáig nincs erdő, sóvárgás szorítja a mellkasát. A tajga csak kívülről halott. Valójában teli van élettel. És a lélek is exponál.

3879.

2026.09.22 14:27

piciluca@gmail.com -- -

Válasz erre

Mórotz Krisztina Titkos esték Kicsiny folyóban úsztam délután Szelíd sodrású, óvó, biztonságos. Parttól partig csak néhány karcsapás. Pucér voltam.Gyermek.Szeretett a víz. Régi mozifilm záró képsora ez, mosolygok magamban, miközben a hársak között biciklizek. Annyi mindent adhatnék. Elfogadod? Megtaníthatlak úszni. Ráfekszel a folyó testére és megtart. Kis dióhéj leszel rajta. Semmi mást ne érezz, csak azt, hogy kis dióhéj vagy. Világgá indult sajka. Ölellek szelíden, sodorlak, óvlak, a folyód leszek, megtartalak. Az első, amit megmutatok, a lebegés. Ráfekszel a vízre, nem félsz. Mintha az anyaméhben lennél, vagy bennem, s ringatnálak. Alattad az Őselem. Az enyém. Mindenkié. A kék patak ibolyába vált, halványul, foszladozik, s ahogy visszatalál a szürkébe,parányi rózsa csillan rajta.. Jegecskének szólítod, hideg rózsaszínnek. Az én kicsiny folyómra inkább azt mondanád, szeszélyes. Nevetnél hozzá, ragyognának a fogaid. Én melegnek érzem a szelíden sodró időt, égetett cukor száll fölötte Legyen a Tiéd minden estém. Titkait magába rejti, amint belecsusszan a Nap. II. Kiserdő nőtt itt valaha, nyoma sincs már. Pár cigánymeggy maradt csak, meg az emlék, hogy féltem, mindig féltem. Sunyi rókát véltem utánunk lopakodni. Nem jött, de éreztem, hogy nyomon követ, ezért remegtem. Akácerdő volt. Tőről nőtt, satnya akácok virágait ettük, nem törődtünk azzal, hogy a lábunk szárát a kemény fű összekaristolja. Fehér fürtök, gazok, zöld füvek. Békakuruttyolás a fülledt éjszakákban. Magukban bízó hajnalok. Iszap, amivel bekentük egymást. Égig érő sás. Hosszú szárú, sárga virág. Kiirthatatlan, erőszakos. Ezt festetted meg. Pontosan ezeket a sárga virágokat. A háttér kék a képen. Mindig kék. Szerethetetlen üres kék. A mellette lévő kukoricást is lefestette valaki. A szerelmesek által látogatottat. Ha már elég nagy volt, eltakart minden meztelenséget. Valahol ott maradt a bugyim is. A kukoricás melletti napraforgóban. Kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel hántottam le a zöld leveleket, hogy beleszagoljak az apró, tejnedves, fehér fogakba. És hajuk volt. Szőke meg vörös. Ez volt nekünk a nyár. Mezítlábas, suta, rohanó ölelkezések a pillanattal, és nem számított, ne sírj most, semmi nem számított, éltünk, szerettünk, mondom, hogy ne sírj.

3878.

2026.09.22 14:19

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Aggófű Tudni szeretném, éppen csak érteni, miért Senecio neve a bohócnak. Senecio azt jelenti: Aggófű. Arca tojásdad, kör, ősforma, a körben vonalak, ívek, összevisszaságban. A zűrzavar látszólagos, Senecio mosolyog. A szem kitekintő szellem, kisded és aggastyán, Klee önarcképe mikro- és makrokozmosz. Természetes határa hol rejtőzik a vonalak lassúdad sétájának, lehet-e így aggódni, értik-e még a színek természetes rendszerét, ha nincs a bohóc, ki csukott szájjal magyaráz? Sírhatna, zokoghatna, azt is, azt sem értenénk. Mintha egy hárs előtt állna csüggedten mosolyogva madarak oktalan, boldog énekén. Ráncok, ívek, vonalak közt tobzódva... Senecio a bohóc, kinek arca van, teljes mint a kör, vagy a részekre töredezett világ.

3877.

2026.09.22 14:18

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina madárrá lett mama vette észre a fecskéket kifutott a nyári konyhából madaraim hát itt vagytok szeme párás volt nevetett tszvít tszvít hívta őket forgott az udvaron kék foltozott kötényében sodrásával emelte az eget lánnyá vált szerelmes fecskelánnyá ha azt dalolja szú siiii mondta akkor neked énekel ha trillázik vít vít a párját hívja ha azt hallod szplít szplít izgatottan figyel valamire aztán felreppent az égbe ő is egy pillanatra sötét tollú fecske lett szemében a párás fény mint aki éppen hazarepült

3876.

2026.09.22 14:15

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina: Öböl Csak a kezemben kellett volna bíznod de gúnyoltál vékony hangon: tengerpart? akvarell? öböl? abból a porba fúlt nevesincs faluból? ahol az ökörvérszagú fahíd korhadt deszkái alatt kövér unkák kuruttyolják a poézist és esténként a nap is csak úgy ereszkedik a vízbe mint hájas szakácsnő fürdik műszak után a főzőüstben Nyugodt maradtam az én tavaszom ez nagy fehér ruhák lepedők abroszok száradtak a kertben ott állok mögöttük összecsukott festőállványommal és már látom a napsugarak egyre élénkebb villódzásaiból összefércelt fürdőlepedőt amit feminin ívű öblei elé kap szemérmesen a halhatatlan tenger nehogy meglásd Nélküled játszottam lelkem vásznán citromsárgába váltott aztán hirtelen lilába a víz és a partot tarka anemónák hada csillagozta össze nem tudhattál róla hogy mégis neked szánom e tűnő pillanatot Bronzhajamba temette magát a nap padok támlájára különös karcokat neved betűit vésték a csillagot másnap hajnalban is ott álltam mezítláb szám szélén fűszál kezemben paletta ecset Minden titkom megtudtad de már ezt is hiába hiszed

3875.

2026.09.22 14:11

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina és ha nem fogják érteni? akkor majd elmeséled krisztisen a kisvakondot Gyöngyvesszőbokor --- emlékszel milyen kicsi volt az ág lyukat is olyan kicsit ások hogy az első tavaszi zápor kimossa sejtelmesen gondoltam arra a másik kertre elém fut a bolond kutya pléhkádban ázol barnára sütötte hátad a Nap alszol a csíkos hintaágyban kezedből kicsúszott a könyv így süllyedt meg a ház anya simít így végig a gyermekén ahogy én ezen a vályogfalon ezzel a nyáron át besurranó szerelem-tolvaj mesével egy kert ahová Téged képzellek most első kapavágás a fekete földbe: varázslat tehetetlenségem mázas tál csonka étkészlet csorba bögre rozsdás derelyeszaggató csentem ide hosszú szárú komlót citromfüvet a csalán alatt lusta facsigák köszöntik egymást. hiányzik a pillantásod nem kaptam el még soha látod ott fut egy bogár a cseresznyefa tele érett gyümölccsel mellette a tőkéken ötvenes kékfrankos urak kecskecsöcsű hölgyekkel mit írok neked csupa kisbetűvel? utópiát? egy érzést? a tisztaságot? nem akarok bemenni a szálkás ajtón előtte hangyák másznak eső lesz megfulladnak a sütőportól azóta utálom a sütőport a kajszit nem metszették most feltámasztva az ágai a gyümölcs húzza (temetője) a föld felé a téglák között sütöttük a virslit benne sajttal kenyérre csöpögött a zsírszalonna bevágva hamukupac tapossuk el éjjel esni fog hajnalban jó belehemperegni a fűbe ebben a kertben akarlak szeretni hajnalban körülöttünk izriblik és áfonyák így mondd:.iz-rib-lik egyedül vagyunk sóskával rajzolok a bőrödre tengert és levelet írok lovakat rajzolok szilaj vágta fűszálakkal tintakék tengerszem lesz az öntözőkannából loccsant ki meghajol a fű elmesélem magam: hol voltam hol nem voltam egy kert végtelen ideje a miénk láttál mandulát? kérdezlek komoly szemekkel nézel boldog vagy? nézd a fákon a leveleket, és tartsd az ujjaid a nap felé nézz át a réseken gyermekek lettünk újra Éva golden almát vagy starkingot adott Ádámnak? milyen almát? keresztezettet ezen kacagok álomba siklom a kockás pléd alatt kavics nyom borsószem királykisasszony meséled a bűnbeesést megálmodom azt az egyszerűt megint idehozlak a margaréták közé irigylem mások vályogfalát ezeket a kócos füves ábrándokat ennyire még nem akartam semmit szedek augusztusi epret a másodérőt Ma van a legeslegnagyobb telehold Neked adom

3874.

2026.09.22 14:09

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina cím nélküli Te vagy Kezem felkarcolta a tüske, amin úgy fut az a szép, piros patak, mint az őszi esőktől síkos öreg tölgy gyökere a levelek között. Olyanok, mint a sötétborostyán fésűk, melyek félresöprik az ég hajából a gubancokat. És te vagy az a halk alázat, amivel én jöttem, üres noteszt, későn fogó tollat hoztam, nehogy belétek is írjak valamit. Most semmim nincs. Te vagy a hamar alászálló fény világító bogár szárnya elszáradt vargánya a fűben elrúgott almahéj az én ködöm fakéreg és komló galagonya izzása kaszálatlan fűben a sárguló levél Csak kéz legyél, amit tüske karcolt, amiből kifut a pirosló világ. Vagy lehetnél az a fura csipkebogyó, amit akkor kínáltam neked azon a reggelen. Lehetnél bármi, ha nincs mit adnom. Sem betűt, sem szót. Gyökérré leszek hát én is, mert te vagy annak a fának a vörösbarna kérge. És én nem tudlak megérinteni. S a tölgy ága egy félbetört tenyér.

3873.

2026.09.22 14:07

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina ANDA(B)LOUSIAI kutya Kettészelt szemek tágra zárt magánya ujjak kísértet-táncoló fehér rózsája halk bőr szirom bársonya tánc románc lánc rémület a félelem viaszpanoptikuma hangyák barázdált ujjak holdárkai tengerparti szerelem homokba süppedt tűsarkú cipők női test bársonya fenékbe vágó tangaöröm késpenge hideg őrülete gyantáztasd magad inkább nem leszel bajuszos rém Feminim hormonok az értelem lázadása lecsorgó időfalak Biscayai öböl kebel borotva éle játszik lila bimbókon könyörtelenség rémmanók Falon függő keresztek álmai ágyak vándorkomédiái rémület vak szemek jósdája fétisek rajzása hangyatenyerek zümmögés motoregér cincog simogató dúdoló tenyér vér csurranó comb-ereszek incesztikus gyűlölet zokogva sarokba bújt hangyák morzsaszilánkok cserepei ablakok ablak a tengerre Összefirkált tükör-rúzsok utolsó üzenet mielőtt megyek Je te haix gyűlöllek zokogom fájdalmas behatolás dörömbölés tiltott ajtókon Tejút magány ömlik a forró tej tehenek vágóhíd félelme elektrosokkos szerelem lobotóm autonómia magányos csavargók Párizs utcáin a clochardok újságpapír dadaizmusa izmusok vágyvirágait szedem égő töviskoszorúk izzadó keresztálom hamvas lányok barackölei nedves ajkak erotikus fantáziái az idő les illusions perdu A tengert látni és meghalni mindegy hol süppedő emlékezet belém mart a skorpió csillagjegye kinézek álomittas ablakokon megcsókolom majd eldobom keresztem már önmagadban sem hiszel Krisztina

3872.

2026.09.22 14:02

piciluca@gmail.com -- 7 szóbol írtam

Válasz erre

Mórotz Krisztina Ha a pokol befagy, akkor is veled maradok.. Ne félj, megjönnek a múzsák, amikor a cserepek esőtől vizesek, járásuk lágy lesz, ringó szép dallam, hófehér csípők vékonyak, ducik. Itt lesznek nálad vagy voltak pocsolyák, kikben könnyebbültél ébredés után. Amelyik háttal, azt keresd -én vagyok-, mert ő is keresi a szavait hozzád. Az egyetlen a rozsdabarna, aki szeret-rubin, alkonyórán kis kifli leszek, csapzott szeretés, nem kímél a fény, körbejár arcodon. Szeretem. Vedd le a szemüveged – nevető ráncokat rajzolok, mesélj, gyengéden akarlak. A lélek az igaz, tudtam, hogy legrosszabb, amit mondhattam, mert félelmed vak dühbe csapott át. Menj, menj már! – suttogod. Asszonyod leszek, ha átlépem a küszöböd. Öregembert szeretnél a bónáival? Elszoktál (szemérmesen) a nőktől – üvöltötted, Isten áldjon, volt elég nő. "Elfekszem a fűben", megleszek a magas bokrok rám borulnak, talán senki nem talál, szavam döccen, gomboltam zöld ruhám. Rózsák, csendek, forró hajnalok. Kérdőjelként tekeredj körém.

3871.

2026.09.22 14:00

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Percdarabkák Nap süt Nap süt hajtogattad nyugodj meg Pí all right OK de én villanó fecskéket láttam nagyanyám köténye korcában a mézgafényes délutánokat a messzi földre röptető lugast: Egyiptomi sikátor fullasztó porát ahol összeesett egy teve és azonnal előkerült egy bárd (mikor utoljára felemelte még szép fejét méltósággal bátran sírt mert halálát pontosan tudta) Nap takarta már a felhőt és belém égett 1920 de én szálltam tovább a mandulafák felé fehér falú házat építettem és játszottam a tetejét levettem hogy az időm forgását már ne lássam csak a hajnal csuprából előcsurgó mézsárga fényfolyamokat mire a hangyák odamásznak és lenn a földút vibráló porát azt az árnyékban is harmincöt fok meleget meg a levegőben a porszemek mozaikját aztán igen ott a tisztaszobában (emlékszel?) üldögéltem Salvador Dalival de akkor azt mondtad gyorsan ilyen nincs ez inkoherens és nem értetted nem értetted hogy én utazom és csak a csodáknak tártam ajtóréseket bár azonnal elhallgattam és ahogy a Napégette papírlapok üres könyvvé fűzték: mit írhatok? milyen színnel? tessék, játsszunk! mondd aki tudod a kulcsot a szabályt zöldet rózsaszínt nem de borostyánt igen (aztán persze voltam Peter W-nél is emlékezz rá citromfák a szobákban mindenütt nem értettük egymást nyelvét akkor vak kerítések maradtunk jól mondtad) de én ma sem értek szavakat pedig lehunyom a szemeim kinyújtom a karomat érted igaz te már más nyelven beszélsz (mert így mesélsz a narancs háttér alatti kék hegyek mögül) és én fehér madárrá lettem érted szemed mögött keringtem bár sose hullottam le mert ott fenn ez az ötödik dimenzió így hajamba a Nap már szőke csíkokat húzott mikor még mindig nem tértem vissza közétek és akkor azt mondtad csináld csak Pí ami jól esik neked hallod szajkó nyugodj meg all right OK és én – hiszed vagy sem – repültem megint táncoltam Gibraltar szürke szikláin Sopron hegyein ahol Cs. a csoportképet csinálta csattognak a cs-k menjetek ki a póznábóóól és lett egy nagy Ó a képen mindenki szája egy Ó mert a Nap a Tűztoronyra esett mérnöki pontosság alázat precizitás így kellene kedves költőnők (ez pontosan úgy hangzott mint a hüvelygomba egy változata ) és Cs mint csoda kizárva – mondtam neked de közben betértem Pablo Picassohoz épp csak úgy lazán ahogy Picasso tért be Gertrud Steinhez fotel galamb bika kövek kagylók a vásznai rendben láttam formáit hallottam nevetését vagy ahogy az abszurdot imádja a felesége zöld haját egy képen a két fiát és igen láttam Dorát gyönyörű ujjait ahogy matat a géppel és voltam Virginiánál is de róla valahogy mindig a tó jutott eszembe vagy egy még abszurdabb ötlet: a kavics ahogy a Temzén átszalad aztán a gyerekbordélyban kisírt szemmel magam keresve sütött a Nap sütött és te hajtogattad hogy ne írjam meg ne írjam meg amit az utam során láttam például Alexandriában de amikor hirtelen megálltam bennem megmaradtak mint a tenyérlenyomatok azok a sorok nehéz verssorok miktől nehezebb lettem (ott voltak az enyéim is ) de nem találtam nem találtam nem találtam és csak sírtam (mint a gyerekek akik a port maszatolják fáradt arcukon) de én még Franciaországot is elértem P-vel váltottam is pár szót (nem olyanok már a parkok mint voltak sóhajtotta biciklizett épp Dover felé miközben hencegett hogy juszt is eléri még egyszer azokat a fahéjillatú nőket akikről korábban annyit mesélt) és hirtelen már a patakot láttam ahol édesanyád mosott (írd meg ezt adom neked vetetted oda) az én szememmel akarod látni? az én szememmel mindent apám ócska slagját a dunsztosüvegbe eltett kovászos uborkát a düledező tyúkólat a Linkó partján a sárga virágokat az első csókot a templomnál hogy az Isten is lássa ne csak a szomszéd néni aki tavaly még élt (már sárga volt ) minden kaktusza kinyílt néztük és nevettük a kordonon két-három kicsi uborka és a Nap az átkozott Nap kiégette mindenét ahogy a paradicsomokat miközben a kaktuszok újra és újra virágoztak de épp tél volt bennem mikor zöld kardigánjában elment ő olyan halkan ahogy élt Inkoherens vers. Inkoherens tél. Fenyőcinegék.

3870.

2026.09.22 13:57

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina blues ősasszonyoktól ellesett titokkal járult a férfihoz, aki nem tudta, hogy mi az, ami lázba hozza, és megvadítja, ahogy látta barnában és feketében. feltámadt benne a vágy, hogy a férfival háljon, nem is a férfival, hanem a terveivel a megszállottságával. legyen egyenlő az erővel. combját dörzsölte remediosok szagával. alvó szerelemkígyók mindenütt. lilák, indigók, mély rózsák lángjai. reszkető negyedhangok, a keleti lélek alázatossága: a legfélelmetesebb erő a világon. a rózsaszínben felparázsló kagyló árnyalt vörössé mélyült, mint dús szirmú virág, vagy elkárhozott lélek a pokolban. óriás rovarok csápjai a síkos feketeségben. minden egyetlen gyökérből indul, onnan ahol víz van, onnan ahol föld van, ahol levegő, és tűz ég. szenvedély és egyensúly. aztán a ringatás. lassú finom kecses ringás előre és hátra. ebben a misztikus tudatállapotban, a virág gyökerénél már a kiteljesedés. egészen fel, ahol mindent kitölt a vörös, a kék. a kígyómozgás egysége egyre érzékibb. eltűnik az én. A te kitágult pupilláid mindenütt. gyönyörű tobzódás. a sötétségben misztikus rózsagyöngyök. fehér fűz leveleinek cseppjei a nyakon, a vállakon. gördülő hullámmozgások. törvények, vágyak, érzékek. a háttérbe szorító akarat. kezek továbbra is összefonódnak. A testeken erőt vesz az erőtlenség. Lassan kibomló óriásszirmokból a világ indigókékből feketébe hajlik A szerelemkígyó arany koronában ég. A levegőben citrus illat. A csönd békét ígér.

3869.

2026.09.22 13:55

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Papírsirályok "Uram, futott ön tengerbe olajbogyóval a zsebében? " Nők szemének fényét látta-e bódulatában? Néztem csillogásuk. Szemem ha lámpafénybe hunyorog, szeplőket lát. Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek. A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom. A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható. Minden rovásjel, kódex átbucskázik a megvalósításon. Kitör a láva. Nem arra megy, amerre kéne. Mit akarsz megteremteni? Mi a te nagy tüzed? Látod? Dió. Szavak. Cigaretta ujjaim közt. Kérlellek, könyörgök, de Te hallgatsz. Hozzám ne érj, de ölelj. Szoba madarakkal. Papírsirályok, átsuhamlanak félbetörve a tájat. Kókuszdió. Akár a föld színei a tenger homokjában. Megfestelek, örökké téged festelek. Mézszínt keverek. Mondja uram, mi az ige? És ha ige, mivé lesz ma? Keresem a hitem, óvnám, el ne hagyjon. Jeanne. Ahmatova. A többi Papírsirály, rájuk nem emlékszem. Néha falak. Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni. A szemed kemény, Modi, ismered dacod, szégyeneid. Bújócskát játszó gyönyörök, elmúlnak, hogy átadják helyük az újaknak. Milyen amikor elmúlik? Szakadt már önön az ing? Halt már kezében darócszál, amire festett? Ez a tépés a gyermekkoré, a hosszú nappaloké. Szétrúgott hangyabolyok, csaláncsípések. Ez anyám arca. Ez a megtagadott fiamé. A hangsúly lefelé száll. Motyog. Vénemberré szelídül a hang. A kezek kövekhez nőttek. Szobor úr, átleng a por a tájon, beterít. Látja!? Szenvedély zenitjén zabál a cinóber. Napsárga fény tárja önmagát. Mindent átéget az érzékiség. Halálod is. Verseid is. Szeretőid. Hajnalaid. Madarakkal álmodsz? Azok nem madarak. Szállnál valahová. Papírsirályok. Karistolt szavak. „Nem bírom, ha hallgat”. „Nyitva maradt ablakon madarak tánca és a nők szeme mindig szomorú." A nő, mint a víz és a réz. Mi az a nagy tűz, mi lobogva emészt? Cipeli Ön e kövek porát? Halálomig. Átsuhamlik a gyertyalángokon. Belekapnak. Kövek, festék és por. A tiéd. Annyira semmi: csak szobor úr az ember.

3868.

2026.09.22 13:52

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Krisztina hol a te utad? Feszül a lét benne az élet a tétel minden este újra és újra félem jól hallod két hangszerem zongora hegedű ruhasuhogás türkiz bársonytánc nehéz bordó selymek lüktetése metamorfózissá alakuló Hold kővé doveri fehér kővé dermedt kóchegedűm vigyori sétáló idő tündedal utamon sírni zokogni kell negyedekre üt egészet az óra akár az anyák vásott kölkeikre a félhangokkal nem bírok vissza vonhatatlanul zongorista lettem érzem a ritmust keményen ütöm ütni akarom mit érdekelsz sors hogy komponálsz két hangszeren két arcom hazug szél hátán megjelenik a varázsló kezében cukorsüveggé válik a pálca fehér papíron kottázott jelek áthúzott káromlások hamis kompozíciók minden előzmény érvénytelenítve megsárgult papíron álmok látomások a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet Chagall képén láttam a múltkor ilyet és bolondul nevet ringyó szemében könny vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta spirálisan földbe ájult diólevél tánc Krisztina hol a te utad? azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva Villont kajánul idéző izzadságpatak deszkák diszkrét cseresznyeszínébe lassan csendesülő monológgá váltan Merre jársz önmagadban? Kipróbáltam akár a költő sétálni síkon hegyen haikukat írni de érdekesebbek a rönkök zsebemben almák iszonyú a hőség mindenhol legyek a kislányt mindez nem zavarta a bogár ami a kék fűben mezítláb mászott útbaigazított a kocsmánál balra fordulj ha eltévedsz akkor ott a nagy harapós kutya Eltévedni önmagamban szoktam Kísért a férfiak arca mindegyik más a napfény hozott nem tudtalak jól szeretni rajongtam nem voltam számító okos nő és a koszos papírjaimat elolvasták levelek pergő zöld diólevelek mint az őrült téptem Abelard jutott eszembe Heloison röhögtem komédia minden színház csak tapsolni kell Eszter Kriszti Árpád hogy is hívnak benneteket? lilaakác lógott az erkélyről tömött fürtökben fekete-fehér kép az akkor egyszerű szép volt ahogy tollasozok úszok sírok az udvaron gyöngyöket utáltam ha nem értették Krisztinát ködbedermedt Istenek a bennem lévő nőt kocsonyában citromkarikával sivító malac zöld-sárga zöld sárga kígyónak bőrháza Nem kell szerepjáték sem pálcika emberek miénk a Guernica vászna hátadon világol a Hold nem tudom lezárni a sorokat pedig nem bonyolult nem értem utam végére örök vándorrá lettem poros utak füveit faggatom: mit láttok bennem? állok a parton nézem a folyót virágot rágcsálok Legnagyobb magány a madáretető nyáron borostyán lóval arra baktatok leszedem

3867.

2026.09.22 13:50

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Őrizd meg a fényt bennem "Hekaté, aki a küszöbön állsz, nyisd meg az átjárót." Egy szobrot nézek. Mozdulatlan, mégis hallom a dalát. Teste íveiben kecsesség, a nyugalom, a játék és a szeretkezés lüktetése. Az ének, egy gyermek bölcsője fölött született, a csend, a halál előtt a küszöbre telepedik. A tó partján állok. A víz sötét, mély, felszínén ezernyi csillámlás. Egy kagylót tartok a kezemben, lassan engedem el, nézem, ahogy süllyed, ahogy én süllyedek magamba, ahogy öregszem. A buborékok köré gyűlnek, lassan emelkednek, mint az idő apró lélegzetei. Fölöttem a Hold, mozdulatlan, mégis változó, mint Hekaté arca. A víz tükrében három alak áll: a gyermek, aki egykor én voltam, a nő, aki lettem, és az öregasszony, aki majd leszek. Mindhárom hang egyszerre szól bennem, mint egy bölcsődal, amit egyszerre álmodunk, amire vágyunk és emlékezünk. A Hold fényében a szobor életre kel. Karjai lendülnek, szemhéja lecsukódik, arcán boldogság és fájdalom. Bennem énekel, bennem szeretkezik, bennem játszik a vízzel, mint gyerek a parton. A tó fölött hirtelen csönd lesz. Hekaté árnya mozdul a Hold fényében, három arc váltja egymást, három hang egy dallá fonódik. Ő a kapu, az út, és a tükör, amelyben meglátom magam. A kagyló végül eléri a mélyet. De a dal még visszhangzik – a gyermeké, aki álmodik, a nőé, aki vágyik, és az öregasszonyé, aki emlékezik. A Hold fölém hajol, és én megborzongok, mint medúza a hóban. Orphikus Himnusz Hekatéhoz (részlet) Hekaté, éjszülte, kapuk őrzője, ki a küszöbön állsz, hol élő és holt találkozik. Te, ki a Hold karéjában jársz, vezesd át a lelkemet a sötéten, és őrizd meg a fényt bennem.

3866.

2026.09.22 13:49

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina LILA LOVAK Színházban látja magát. Egy férfi vesszejét fogja. Körülöttük minden sötét. Sötétlila és szilvakék. Hajlong a szélben, indigószínben, kék erekkel hajlong a pénisz. Most először mozdul meg a vágy az ágyékomban, Kiürült testemben. Villanó körmök. Mint megannyi lampion, női altestek világítanak. Nem ereszti, fogja a nő a hímtagot. A kis tenyér éppen olyan, mintha asszonyöl lenne. Annak minden illatával. De most a színház egy dobbanásra elnémul. Üstdobok szállítják az aranyló vért a fülkagylókba. Egyre több hímtag mered az ég felé. Valahányat egy-egy asszonyöl fogja át. Lágyan. Kenyérillatúan. Minden férfi lüktet. Némelyiken már ott a csepp és még inkább lilul az egész. Parádés rendezés! Minden vessző sötétlila a hurokként szorító kis tenyéréleken túl. Emeli csípőjét a férfi. A vörös száj ráhajol. Ráfeszül. Ó-betűt formáz a korall-ajak. Satuba fogott gyönyör. Lovak vágtái vad terepeken, át a calimán, miközben zarándokdal mesél az útról. A lilás indigó-lovak szája habot vet. Megnyílt utak.Lila lovak. Kék-bordó nyakuk duzzad, habzanak. Életemben először minden lehetségesnek látszik.

3865.

2026.09.22 13:47

piciluca@gmail.com -- ..

Válasz erre

Mórotz Krisztina Képeslapok Virágnak, hosszú levél helyett 1. Itt didereg a kedvenc bokrod. Szólongatod: csipke, csitke, csitkenye, ebrózsa, bicske, hecsedli, gyerebogyó. Mindegyik nevét tudod, s azt is látod, hogy megütötte a dér. Hagyom, hogy bűvöld. Nélküled sétálok a korhadt tölgyig, amibe nyáron villám csapott, de azóta is méltósággal viseli önnön pusztulását. Visszanézek, még mindig a bokornál állsz, a tavasz feltámasztó erejében, meg a magad varázsigéiben reménykedsz. December van, érted? December. Nem törődsz bele. 2. Vaskerítések fémdárdái szállnak felém, aurám remegő határait körberajzolják, taps örvénylik, részeg cirkuszi mutatványos porondjára parancsolt célpont vagyok. Hónapok óta nem jön vers a számra, nincs igém a feltámadásra, sem sóhajom a szerelemről. Könyörögtem a fagyott földhöz, nem felelt, sírtam a vizek elcsitult fodraihoz, nem mozdultak, vastagodott rajtuk a jéghártya, mint halottak arcán az elfeledettség. Nem segített a szél sem, csak a bronzosan zizegővé száradt tölgyleveleket, üres kéziratlapjaimat söpörte lábam elé, Szólongathattam volna a tűz szellemét, az ádventi várakozást, a kéküveg talpakon álló gyertyaoszlopokat, mégis néma maradtam, mert összekucorodva aludt bennem a lélek. Neked írok most, mert álmomban megláttalak: ujjaidon számolod, hány nap van karácsonyig. 3. Itt mifelénk semmi, csak a szokásos: a füstköd, a stílfűrészek hangja, a várakozás. Annát, az utca legszegényebb asszonyát elvitte a méhnyakrák, senki nem siratta, a gyermekei is csak álltak tétován a kerítésnél, nem ismerték a gyász magatartásmintáit, szőlőpálinka recés kése forgott a torkukban, mintha bálba készülnének, vagy disznóölésre, álltak az egyetlen fekete nadrágjukban, kimosakodva, moccanatlan arccal. 4. Az a foltozott dzseki van rajtam, amit még nagynénédtől kaptam, meg a régi prémes csizma, így ültem le a konyhaasztal mellé, nem fázom már, pattog a tűz a kiskályhában, lásd, ahogy írok, láss, ahogy élek, emlékezz rám, bárhova tűntél, bárhova űztek el innen a démonok, el ne felejts! Itt mifelénk semmi, csak a szokásos. Éva a tóba esett, a nádason át gyalogolt volna haza, emlékszel rá, az a copfos, mosolygós osztálytársunk, megtalálták, arccal lefelé lebegett a jeges vízen. Kocsmából jött, azt mondják, az ura jól megverte aznap, korán sötétedett, az eget látta a víztükörben, azt akarta megérinteni, úgy volt, érzem. Összeadtuk a pénzt, hogy harangozzanak neki illendően, a nevedben is adtam, nem kell, hagyd csak. Szivárog a füst a kiskályhából, teliment könnyel a szemem, zárom soraim, ne haragudj.

3864.

2026.09.22 13:45

piciluca@gmail.com -- -

Válasz erre

Mórotz Krisztina Teremtés Párás hajnalon unottan dobolt az eső a tetőn, nyálkás buborékként lüktetett a szoba, "Kígyótojás" , gondoltam hirtelen, majd furcsa csillogó csend lett; hunyorogva néztem a fénybe, hasztalan kutatva szemüveg után... Bőrömön éreztem, nem vagyok egyedül, tudtam, te vagy néma árnyék, nem kellett szólnod, néztél komolyan, csak csillagszemed ragyogott fényes tejút ködben, "Ikercsillagok", mosolyodtam el, szemöldököd felvontad, nevettél te is, kinyújtottad felém a kezed, lélekszakadva futottunk... Tündöklő réten selyem fűmosoly, minden szál vigyázott ránk. Fürödjünk meg ─ súgtad ─ ünnep van, természetes volt, mint egy áldozás. Türkiz volt, szívem kéklő égvíz, tenyeredben felfogtál esőcseppeket, a fű engedelmesen hajolt kérő szavunkra. Majd befogadtalak szomjazó vándor, nem követelődző vágy-ünnep volt, ringattalak, mint gyermekemet óriássá nőtt bennem szerelmed lágy izzással ölem olvasztótengelyében arannyá nemesült vágyunk alkímiája bársonyos hátadba vájtam körmeim sikolyom csak kíváncsi őzek, felemelt agancsú szarvasok hallgatták. Mellemre hajtottad fejed, hajaddal játszottam nyugtalan gyerek "Ráchelért" súgtad és éreztem ahogy könnyeid mossák bőrömet " Ráchelért" súgtam elfúlva és megértettem végre... Mikor felébredtem, vizes volt elkínzott lepedőm, a hajam csapzott, mint hatalmas életfutás után; már látszottak a tárgyak tejüveg fényű körvonalai, ölem duzzadt volt, mint érett gyümölcs, az ablakon bekukucskált a Jövő..., Ráchelért! ─ kiáltottam boldogan, megszépült, könnyű lett minden, mint táncoló hópelyhek muzsikája a didergő, decemberi szélben.

3863.

2026.09.22 13:43

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Apa nem gyöngybetűk "az ejtőernyősöket adtad nekem krisztikém" a szemed az őzé mit az erdőben találtam azóta is odajön. hétfőn is ott volt a bodegánál füvet legelt szedtem a szilvát. odaballagott a hintaágyhoz lassan ráemelte fejét és nézett. kopunk mint az odvas fák kérge mit lassan kidönt a vihar. de látod a körtefát? kihajtanak a levelei szívós fa az is nem merlek szorosan ölelni őszi levélként roppansz a szemünk az beszél nyugtatsz látom fáradt vagy aludnál szavak miket nem mondunk nekem adtad az Őrséget félóráig néztük egymást de tudtam mit mondtál feltűnt másnak is miért nem töltjük ki az időt fecsegéssel. ki lehet tölteni valamivel a félelmet akár üres ibriket? tudatalatti volt a rengeteg csoki nem egy nem kettő miért vittem annyi édességet láttam a szemed buta vers fák és fák a gyerekkorom szeplők meg tűnjetek innenek bántani tudok most futottam az úton nem bírtam felnézni a hatodikra tulipánfejek a kezemben a szülinapodon tavaly öledbe szórtam mindet mint egy gyermek de nem bántam könnyezem a legrosszabb versem apa és megint lopok neked könyvet ígérem ahogy szoktuk lopott könyveket adok karácsonyra. nem gyöngybetűk

3862.

2026.09.22 13:41

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina sört adj lóri szólt bukowski bukowski most ne rejszolj csomagod jött a postás röhögve kezembe nyomott valamit tényleg ráélveztem egy lucskos pinára de honnan túl hangosan csinálod öreg végy vissza add a csomagot beste kölök ordítottam rá nyomtatásban megjelent versek voltak benne a verseim az én verseim az elsők érted az első fecskék kis sárga összefűzött füzetek az elsők érted gyere vissza kölök adok neked belőle örömömben elbotlottam a könyvek a kis százoldalas füzetek a pocsolyába repültek mint száz pityókás magát kellető madár és boldogan nyúltam értük a pocsétába istenem de boldog voltam a pocsétában a varacskos disznó hozzám képest vedlett szopós malaccá hm később írtam négyszázötvenet ( eszembe jutottak borzalmas verseim mikor az ötven seggében többszáz dollárral és nagypofával jártam ) mennyi száz dollár valaki számolja ki nem akarok baromságot írni ma szeretem magam negyven múltam június volt és sütött a nap érted sütött a nap és én a napos oldalon repültem akár egy részeg légy kedvenc csehóm felé az öreg koldusnak adtam negyed dollárt csak ennyi volt nálam és egy ceruzacsonk a csontomban húsz év fázása meg az amikor bezárkóztam a púpos nővel a könytárba időnként meghúztam csúnyácska seggét de akkor ez volt csak és hátsóállású pina, vékony mint a fokhagyma gerezdje és száraz mint a sivatag bőven öntöztem és igen a fájó tökeimmel kiolvastam az összes könyvet hogy aztán egy nagyot legyintsek és lefingottam sekszpírt süt a nap ma jegyezd fel június hetedike az első könyvem és egy gyermekdalt dúdoltam répa retek mogyoró és rengeteg asszociáció ja lefingottam sekszpírt pót az edgart hazavittem klotyópapírnak lapjai finom puhák nem érdesek de ma süt a nap érted süt a nap átkozottul nem érted mit jelent a süt a nap azt mondod ez szóismétlés de az egész élet szóismétlés elhibázott mondatok tengere süt a nap a parti jegenyére ordítottam rá egy méry poppins szerű nőre azt hitte tán hogy az utca közepén uramisten költő lettem még hangosabban költő lettem ennél hangosabban kell költő vagyok lecsillapova sem tértem magamhoz mondom futottam a csehóba házikabátban foszlott zsebben ceruzacsonk a sarkon koldus negyeddolláros hátamon tigris agyam rögzítette képek a lámpa pirosra váltott pipacsra the flower virágok fények lágyak nevetések mire zöld lett kinőtt a gyep a fű a zsenge függőleges na az a fű képzavar jó seggű csaj halad arra eufória nem vagyok normális fék csikorog a ford majdnem de csak majdnem boldog vagyok lóri a csapos hallgatott lesz még versed de a sört a barna habzót a mégtöbb sört a mégtöbb habzót a sört berúgásig kifulladásig én állom nyugi a kurvát is ingyen kapod megdolgoztál érte mondta szárazon este volt mire hazakecmeregtem magyar dalt énekeltem gólya volt benne véres lábú amit egy török kölök megvágott lóri a csapos bekötötte gólya gólya gilice mitől véres a lábad asszem ezt hallottam a kocsmában lúcia így hívták a prostit akit részegen megláttam lóri kerítette valahonnan ott állt a semmiből jött kurva akiről nem tudtam hogy kurva mert a sör tisztára mosta azt hittem köd van és lúcia szende szűz tényleg azt hittem szende szűz lúcia morogtam zsidó kurva aki fekete hajú de lehet hogy olasz mellettem kopogott a cipősarka az utca macskakövén nem is volt macskakő majd megnézem holnap futott át egy kósza gondolat a söré persze lúcia szép volt bővérű jópinájú úgy kezeltem mintha szent grál lenne a lába között lassan csordult belőle a mag a fehér combján nem akarok dicsekedni de jól csináltam egy baj volt hogy elaludtam szarvashiba mert a kis lúcia aki a ruháimat összehajtogatta meglovasította a képeim (semmit nem értek) elvitte a molyos kabátom molyos kabátomból tizenkét versemet megette az uborkás szendvicset de az első könyveimhez nem nyúlt mind a százat otthagyta de a tizenkét versem a tizenkét képzavaros versem elvitte miért kellett neki asszonáncok sem voltak benne csak bukowski volt benne vagyis én intellektuális kurva a zsebemben lévő ceruzacsonkot ellopta ez már pofátlaság jött lúcia a semmiből tegnap macskaköveken a neve fényt jelent a cipője sarka kopogott zsidó volt fekete és enyves a keze ó én marha írtam róla egy verset tíz perc alatt kész lett a szösszenet a címe az volt a kurvának aki ellopta a verseimet

3861.

2026.09.22 13:38

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Ketten a kertben: örökjelen Monet már alig lát, de festi még a csodák kertjét, tavirózsákat kis fahíddal, gliciniát újra meg újra, végül már csak lila és kék foltok a hatalmas szélben lengő vásznon; ha ereje fogytán, gazokkal harcol, locsol, majd újra festi a kertben a részt, a részben a nagy egészt, színekkel küzd, az elmúlás nyavalyáival, vendégül látja Renoirt, ketten vannak a kertben, bénultan és vakon sétálnak az árnyas fák között, Bachot hallgatnak, s a megálmodott pillanat a semmiről szól halkan, puhán, észrevétlen, akár egy róluk soha el nem készült kép. A semmi súlya ott lebeg az ujjaik között.

3860.

2026.09.22 13:35

piciluca@gmail.com -- Kócos világ

Válasz erre

Bolond világ, őrületedtől futok a kiserdőhöz a tóhoz, vagy csak úgy sétálok meleg pocsolyában, mezítláb, és gyökerek fölött táncolok magas sarokban és rövid szoknyában, tanulom a lépéseket, mint a gyermek. Isten itt a télről maradt ebrózsa fekete ráncában, fűnek kalászában, eső előtt hangyák vonulásában, bennem, megtanultam azt, hogy NE FÉLJ. „Fa… Ő figyel… Te nézel rá, ő meghallgat téged. Amíg te aluszol, álmodsz valamit. Fa is, fű is álmod…” Zöld fényekben fekszem, árpa ringásában enyém a világ, félóra a boldogság Megcsalom a vizeket, elfordulok hullámaiktól. Sárga virág akarok lenni fal tövében, száram molyhos, virágfejem kicsi, termésem egymagvú kaszat. A Vén, a Tölgy nem szereti rosszkedvemet, most ne lépj közelembe! Ha nyugodt vagy, hívlak, ha beteg, akkor ölelj, kapsz tőlem nyugovást. A legnagyobb bölcs kitartó és makacs, évek óta ismerem. A nő a magányos cédrust keresi, undorodva néz körül. Nincsenek cédrusok a napúton, menj, Csontváry vásznán megtalálod. Halkan mondom, és törik bennem valami – azt mondták itt a cédrus meg a… nem érti, hogy ez nem fű, nem fa és nem víz, sem felhő. Nem érted? Én vagyok itt, ez otthonom, talán a Rácsodálkozó küldte ide. A nagy Rácsodálkozó. Elvitte a víz a mólót, azt hittem, felépítik a stéget, de a horgászok babonásak, a férfi mély depresszióban, belesétált a vízbe – mosolyogva –, a móló sincs köztük már, hagyták halni azt is. Meséket hallgatok, és Jenő gesztikulál, ahogy fehér haja lobog, és karjaival kaszál. Bírlak öreg… Sajnálom azt az embert, aki a szépséget nem látja, az a szegény, a kódisnál szegényebb. Ismerem ezeket süketek. Kell ennél a tónál szebb? Na, ugye, hogy nem kell! A felhőket sem ismerik? A kicsi almafát hód rágja, mégis terem, dacolva az elmúlással. A rezgőnyár is emlékszik másnap a szél zúgására. Madarak vagyunk, lelkem, nádirigók, poszáták, kócsagok, fecske röpték, és ha akarod, sasmadár. Por a lábon, hársakon virág, mindig sárga virág. Fák törzsén kúszó méregzöld borostyán. A nádas, az én nádasom, él lélegzik, annyit súg, ismerj meg minket, messzire kúszunk, tavat tisztítunk, a szürkésbarna bugáinkat nyáron adjuk, selyemszőrű lila kalászkáink alatt sárga virág. Meghajlunk, de el nem törünk, ezt mondjuk az embereknek. Közmondás: Flectimur non frangimur! Hazafelé menet kócoskában bukik a Nap. Szelek hajlította ferde fácska, de a Nap benne szentül el. Itt érzem Weöres szavait: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra Nincs csattanó, a természet nem tűri.

3859.

2026.09.22 13:32

piciluca@gmail.com -- Holtidő

Válasz erre

Mórotz Krisztina holtidő szembenézni magaddal mint hód harapta idő forgácsaival félelmetes a nyári nap kegyetlen gyűri a földet gaia mély ráncaiban mumifikálódott egér a napraforgó méltósága mellett minden fotó memento mori de jaj neked ha nem siratod el a földed agóniáját a sáskák is eltévednek a hét csapáson ne félj az "ember" hónaptól októberi platánok játékától a cédrus négy gyökere rád vár éneked a libanoni alatt lassan felívelő tiszta dallam erős a kéreg de a korona novemberben a legszebb fenyvesek alatt nyugszol miknek neve illúzió és pár tűlevél pirossá érik a holtidő fehérében cernunnos szarvasisten erdejében sírnak a fák a termékenység tündéi táncukat járják lelkünk mélyén mind állatok vagyunk a vén tölgy is egyszer lépi át az árnyékát

0 25 50 75 100 125 150 175 200 225 250 275 300 325 350 375 400 425 450 475 500 525 550 575 600 625 650 675 700 725 750 775 800 825 850 875 900 925 950 975 1000 1025 1050 1075 1100 1125 1150 1175 1200 1225 1250 1275 1300 1325 1350 1375 1400 1425 1450 1475 1500 1525 1550 1575 1600 1625 1650 1675 1700 1725 1750 1775 1800 1825 1850 1875 1900 1925 1950 1975 2000 2025 2050 2075 2100 2125 2150 2175 2200 2225 2250 2275 2300 2325 2350 2375 2400 2425 2450 2475 2500 2525 2550 2575 2600 2625 2650 2675 2700 2725 2750 2775 2800 2825 2850 2875 2900 2925 2950 2975 3000 3025 3050 3075 3100 3125 3150 3175 3200 3225 3250 3275 3300 3325 3350 3375 3400 3425 3450 3475 3500 3525 3550 3575 3600 3625 3650 3675 3700 3725 3750 3775 3800 3825 3850 3875