Lótuszevõk

Néha észre se vesszük, hogy egymással, vagy fákkal beszélgetünk,
vagy hogy az út, amin járunk, egy másik álomba vezet,
hol elhallgatnak a testünkből jól ismert maszkokon át beszélő hangok.

Nyilván jobb lenne keserűség nélkül múltdicsérő szavakat sorolni,
s egész éjjel a várost járni széfeket és tükröket ürítve ki,
mégis haszonállatokat becézünk, hogy visszaadják a lenyelt kulcsokat.

Orrunkban a máglyára vetett áldozati varkocsok szagával
az imához még felsorakozunk a kertben, melyet mindig júliusi hold ural,
de kezünkről már nem tudnak felröpülni a hennával festett madarak.

S habár gyermekeink az iskolában naponta viaszba rajzolják a házat,
melyben esténként majd kicseréltetnek emlékek és méregpoharak,
mi hamut kenünk az arcunkra és mondatokat hívunk az otthonunknak.

Másokhoz nem mérve, de a bennünk zajló történetekkel azonosítva magunk,
hullámtalan, fekete vízre írunk, mindenre és semmire se készen,
miközben valaki mintha végig nevetne bennünk.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Saudade (Pécs, 2006)
Kiadó: Jelenkor