Feltárás. Vadalmafa Kolonoszban

Az oszlopfők szintjén nehezebb idomulni.
Megtart a kő, ahogy mondják, a
reflektor fénye hozzáhegeszt, és az
árnyékod is – stabil, hibátlan – akárhogy
is, te vagy.

Azt hiszem a ruhádról ismerlek fel,
meg arról, hogy kifordítva leszel
meztelen, átmenetnek kevés lenne a sírás,
meg az, hogy rádfekszem és
hagyod, hogy megtörténj velem.

Egyik kezeddel feltornyozod a lepedőt, ez fontos,
készülsz rá, mert az elsimulás után
is kell majd valami, ami mered,
ami a magasba tart.

vagy le éppen legyen ez most mindegy
amire nem kell várni csak az van
ahol voltunk már együtt s külön-külön
akárha csempék a mészkövet

ezek a falak nem fehérek
a fehér nem szín a fehér steril

itt nem gondolhatsz a futókutyára
a blúzod alatt nincsenek szagok

műtét van meg hegek azt hiszem
tőled tudom hogy a daganat
vörös és puha akár egy újszülött

kivágták ezt is erre visszarúg
falra szegezi és levágja a melledet
hogy nézhesse míg másét szopja
anya utánad nővel lenni:
váll és térdek – tárgyeset.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.