Megmond úgyis

Nélküle növök fel.
Nem nevezem meg,
nem mondom meg
a nevét,
ő megmond

úgyis

mocskos mosolyom lesz,
nem tart el

magamtól

megtanulom, ahogy más nem:
ki mitől nő, mitől ad hangot,
mitől törik

össze

kötöm mind a gyengéd pontokat,
elfelejtem a könyveimet,
meg a meseszívet.
Ki hogyan beteg,

megtanulom érte,

ami nem test,
az nem történik,
csak mint láz
a kémcsőben,
eltörik, én töröm
el, de a mécsest azt többet nem



nélküle,

nélküle növök fel,
pedig nappalt éjszakává téve
nekem beszél, nekem:

„Mint a világhálóra,
mész fel a testre,
megmutatod
nekik maguk,
te testre mész,
neked onnan nyílik
lélek, meg lék.
Harmóniát nem ígérsz,
nem minősítesz,
bejönnek úgyis a tükrödbe,
s mint kishúgot,
tolnak le bugyit, parát.”

Így beszél,
de nem hallják, mert azt
mondja, ami nincs,
nem csak a valódit,
s nem árulja el magát,
él és uralkodik,
de nem az apám,
csak falra fest.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Alföld, 2007.