Mintha szüntelen


A textil volt közös szerelmünk,
tapinthatónak, láthatónak az a
különös vegyüléke, amit legelébb
hőérzékelésünk foghatott fel,
hogy mint egy keleti sátor
vagy csángó szobabelső,
melegbe/hűvösbe burkolózzon.
Egyforma izgalommal tapintottuk
egymás lüktető pórusait
és a házivászon szövedékét,
a kender érdes hűvösénél nem volt
fehérebb, ami akkoriban lehűtsön.
Mentünk, zarándokoltunk,
egészen Dél-Baranyáig,
ahol még fehéren szövik a fehéret,
emlékeznek a fehér gyászra.
M. néni első szóra szövőszékbe ültetett,
pedig már halotti kelengyéjét szőtte,
jutott hely a messziről jövőknek,
a fehéren fehér násznak.

Templomi esküvő nem volt sokáig,
esküvő se, csak évek múlva
tudtunk Isten előtt megállni,
akkor már feketében.
Legelőbb napba álltunk,
a kollégium ablakába,
ott kaptuk nászruhának
a fehéren fehéret.
M. néni felismerte, ő mondta,
amikor sző, mintha szüntelen
imádkozna, nála tanultunk
imádkozni fehér szálak fölé hajolva,
egy ige három szál a felvető fonálból.
Elszakadt mindig,
kötöttük a takácscsomókat,
ami nem lazul, nem oldódik,
összeforr szinte.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2006/47