Talán ez az idõ

                                                          Sirokai Mátyásnak

1.

Az ég alja, szemem alja bepirosodott. A kéményekből
a füst, az arcról a borosta – végül is mindegy, hogy hova
távozik. Az ember nyújtózkodik, ásít, terve van mára,
mi az égig ér. Le kéne mondani valakit, le kéne tenni
az asztalra valamit, le kéne adni pár kilót, ha nem is
ma, de elkezdeni fogyni. Legalább azt meg várni, hogy
felébred egy újabb ember, talán a nő ott szemben, nyisson
ablakot, és engedje be a reggelt, ne kelljen azt hinni, hogy
csak az enyém. Nem akarok egyedül belevágni, osztoznom
kell ezen, mint keselyűk a dögön vagy országok egy határon.

2.

Kinézek újra. Egyre világosabb, de még nem eléggé,
hogy ne gyújtson villanyt a szemközti lakó. Térképet
terít az asztalra, kicsi a melle, még megkívánja az
ember, inkább magába néz. Belül fordítva van minden:
egyre sötétedik, és a térképre is az van írva, hogy nincsen kiút.

3.

Tudom, ez az utolsó lélegzetvétel, mielőtt az utcára
hajt a kényszer. Talán ez az idő a végtelenségig
nyújtható. A határokat feszegetni szeretném, nem pedig
átlépni. A dögöt meg itt hagyni, és nem enni belőle.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.