Mányoki út, van ennek vége

Fél nyolckor egy padon, nyolc körül
már Budán. Amit mondok, azt senki
másnak. Képzeld azt, hogy kihalt
a kelenhegyi ág.

Most mondom, egészben, neked. Míg
ülsz, cipőt húzol, kulcsra zársz. Hogy
délután itt rengetegen járnak, sok az
ember. Ilyesmiket. S vannak napok, mikor
nem sétálok, csak úgy, át a Dunán. Egyáltalán,
nem sétálok sehol. Azt hiszem lényeges:
így ülők, figyeled, így mozog a szám.

Sokáig nem állhattam a klór szagát. Ez nem
a fürdő, az uszodát könnyű szeretni. Bent
fejeket nyomnak a víz alá. Nyel, kussol. Egy
idő után aztán a medence szélén állok, ez tőlem,
haladás. De el kéne jutni még odáig, hogy két
kézzel érintselek. Hogy két kézre legyen szükség:
mint vetkőzni vagy kötni cipőt, nyakkendőt. Akár
egy öltöző, ha mások úsznak, legyél kezdetleges.

Arra gondolok, ahogy te gondolsz valaki
másra. Az ELADÓ táblákon túl, ahol felfelé
visz az út s az árkok után, a járdaszélen, ahol
elnyomom a csikket, ott mi van. Szembejön,
szerinted: két fej, szerintem: két sétapálca.
Legyek lelkes, mondjam azt: látod, itt öregek
vesznek házat öregektől. Száz éve legalább.
Ezt képzelem. Előbbre jársz, szép a hátad.

A békebeli alléból csak pár utcanév s a fürdő
marad. Így jó. Nem sétálunk, ahhoz ketten
kellenek. Idővel meg úgyis idejár az ember, néz
mozaikcsempét, fülkét, csak úgy, falat. Tavasszal,
ahogy bontják s ahogy mélyedéssé lesz a régi kád.
Közben ez a felemás nyugalom: hiába mész,
nem leszel közelebb. Azért sem kérdezek.
Azt látom, hogy eltakar egy ág. Aztán azt sem.
Nincs út, se fürdő a végén, se árok. Milyen ez,
így, leírva: sehol se vagy, onanizálok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.