A többes szám diadala

V.V.G-nek, köszönettel


Vincent szerint a születésnapomon egy alléban sétálunk
ketten, úgy képzelem, nekem teremtette az utat, bár nem
mi vagyunk a legjobb képen. Ő túl görcsös, én közönségesen
viselkedem. Egy nő ne tekintsen így, a haját fogja össze
szépen- Arles így néz minket, mi nem nézünk vissza.
Mindketten hoztunk egymásnak valamit. Az alkalomra.
Én a babonáimat futtatom, körbecsaholnak, fényesedjen
a szőrük friss levegőn. Választhat közülük, a legerősebbet,
legegészségesebbet, amelyik a legtovább bírja. Ő még nem
adja át. Mellébeszél, mintha udvarolna, azt mondja, engem
nem könnyű megfejteni. Hogy minden férfi arcában az Istent
látom, például ez jó, de senkinek nem lenne szabad tudnia
róla. És ez az út, a hossza. Ahogy végigjárjuk, hogy gondolom,
melyik lépés után következik az árulás, és ki fogja
elkövetni. Mert a padokon, bár nem figyelünk oda még,
mindig ott ül valaki, valaki más, szintén alkonyi sétához öltözve.
Nem képzelem el, inkább nevetek, ez könnyen megy mostanában.
A színeket nézem, a tájat, hogy vajon milyennek látja
a lábam, ami szép vonalú, kecses, de más por lepi be. Szerinte
Afrikában az elefántok mi alapján döntik el, melyik
vidék iszapját dörzsölik magukba, és amikor a biztonság,
akkor születik-e a félelem. Erről inkább nem beszélek.
Ez nem az a hely- hallom, ahogy fülel, motoz a naplemente.
Már kezünkbe adta az eszközeit, és a megoldást is, mégsem
élünk vele, úgy lépkedünk egymás mellett, mint akik nem
akarják megsérteni a másik örökkévalóságát. Akár egy
kerengő, szerzetesek nélkül, olyan a fasor. Mehetünk még
egy darabig, nem lesz aki feloldoz, de nem lesz vége sem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.