Szívdobbanások
Drágám!
Azon a napon, amikor szívünk már nem egyszerre dobbant, az égbolt is szép lassan meghasadt, az a tündöklő égi jel, ami eddig a boldogsághoz mutatott utat, egy pillanat alatt ellobbant, júliusi jégvihart cipelő sötét fellegek takarták el az eget, a hiányod után maradt fájdalmas űrben, megfagyott könycseppek hullottak, pusztítva virágot gyümölcsöt.
Szélviharként kavargó kérdés tépázta arcom: mi volt, mit előző életemben ellened vétettem? A válaszért fellobbanó tűnő életem tűvé tettem.
Időm már oly kevés minden tőled távol töltött perc értelmetlen szenvedés mit nem enyhíthet remélt új alakban való újjászületés.
Sorsunk mindkettőnket új útra terelt, tőlem távol járod a magad útját, én is egyedül baktatok, az égre pillantva arcod után kutatok, keresve minden bárányfelhőben mosolyod, madárdalban kedves hangod, mezei virág illatában selymes bőröd emlékét, hűvös patak vizében édes ajkad ízét, tükrében szemed csillogását, arcom képmását egykoron néhány boldog napon.
Istenem! Csak az utat egyszer vissza hozzád megtaláljam, ne a kitaposott utat járjam!
Várj még kicsit Drágám!
Lábam botladozva még, de hozzád vezet, szívem nagyokat dobbanva jelez, hogy jó úton járok, el nem terelhetnek elém kerülő kidőlt fatörzsek, mocskos árkok, szívem vezet, lelkem vigyáz, mingyárt ott lezsek, ha igazán vársz.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
