Búcsúzás

A meleg úgy telepszik rád,
mint öregasszony a ház előtti padra -
sajgó térddel, elzsibbadva,
halk jajszóval ráncos ajakán.
Összenyom. De nem bírod fény nélkül tovább.

Hol vannak a hólepte sötét utak,
a sikátort keretező, összemocskolt falak,
a sár, ami őrizte lábnyomodat?
Hol van az utcai lámpa narancs-szeme,
szívdobogásod könnyű üteme,
a gyógyító, hűvös zene?
Hová lett barátod, a hűséges magány?

Meztelenséged ma mezítelenség,
nem pompa, sivárság csupán.
Vedd magadra most levetett ruhád,
elveszített mindenség.

Nézem, ahogy a fény a melledre úszik,
és régmúlt csókok helyén megremeg.
Hogy hihetted, hogy fétisek ezek,
mikor nem mások, csak sebek?

Porig rombolt álmok lábaidnál,
arcodba a célok reflektora csap,
és megérted, hogy eljött az a nap,
amikor tán az örök élet vizéből innál:
de a víz helyén csak halott por maradt.

Itt vagy; magamhoz ölellek,
de köztünk borzasztó távolság feszül,
elbújok némán tenyerembe
s hallgatom, ahogy búcsúdalt hegedül
a bennem élő tél a benned élő nyárnak
elpattant húrjain a zengő boldogságnak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.