A VERÉB


Koppant, épp résre nyílt az ablak éjjel egykor,
      nem jégesős tüzérség volt a tettes,
szememre álom úgyse jött, szorongtam, ekkor
      jött a jelvész, a halk tudatfelettes
kaparászás, mely rögtön fülbemetszve felkor-
      bácsolt: nahát, egy csepp madárka verdes

a tölgymagas küszöbnél, tollazatja bágyadt,
      grafitszinű szemében éhe lángolt,
marokbafogtam plüssbegyét, a boglya-lágyat
      riadtan megböködtem, "ó talán holt" –
ám pulzusát tapintva béna lába ágat
      remélt kapaszkodónak. Jó helyen volt.

Magegyveleg és zsemlemorzsa estebédre
      tálaltatott elé a hűs betonra,
kezem zugába bújt, hogy kába teste védve
      legyen, fejét a lisztkupacba nyomva
félőn evett, csosszant a telt edény elébe,
      nem úgy, mint fürge társa hajnalonta.

Oldalogni próbált, de vízbe mártva ujjam
      fürödni hívtam, csőrbetétje rezgett:
"e pilleváz tenyérbevételét tanuljam”
      (diótörőm között feszült a helyzet),
ölembe kaptam, hadd remélje: fészek-újban
      szegycsontunk összeforr; ez lett a kezdet.

De végzetére nincs bocsánatom. Kiraktam
      a légzsilip szelébe, hátha szárnya
a földi húzást megszakítva égbe pattan,
      vakablakon tapad meg röpke árnya,
míg lakható papírdoboz falát furattam,
      szelíd bukásba szédül Őmagánya.

Szállása kész, ám tűhegylábnyomát se leltem,
      mélységszökése elmémet gyötörte,
hogy „felhajtóerőbe bízva elszelelt”, s nem
      szakadékszéli kosztját szöszmötölte.
Reggelre, kinn a fűben, szétterült a lelkem.
      Önös esetlenségem az, mi ölte.

Vajon kit átkoz ott, a Tartarosz-peremnél,
      mikor szegélytől elszakadva karma
vagdal, suhan ki kő gyanánt, akárha lennél
      segédje, láttamozva, készakarva?
Választ csippan rekedt verébfohásza – ennél
      sűrűbb sötétre sem lel északabbra.

Életéjfél... előtte körtefény delében
      szétlihegte véges másodperceit,
majd eldidergett mentő szándékom jegével
      (pedig éppen annyit hagytam fekve itt),
eljött az ugrás, avagy önként-toll-levétel,
      gyönge tottyanása végig félre vitt,

a kezdetben úgy, mintha angyal látogatna
      nyaktörő útját megszakítva nálam
egy röpszünetre (néhány tápláló falatra)
      nem sugallva, mily furcsa lényt találtam,
mely jöttmenten kilép, s én, árulója-latra,
      magam rugaszkodom haláldalában.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Az év versei, 2003