Ave atque vale

Az ami most van, már nem lesz holnap,
tegnapként érte majd harangok szólnak.

A szél, a fák fölött rend honol, tudom,
apa most megy el a csillagközi úton,
mögötte könnyé vált kutyája ugat,
a perceket figyelem, mint
sóbálványokat,
s nézem arca Vezúv-kráterérét,
elviszem magammal két medveszemét,
egy szalmaszállal az éjt átúszom,
s meglesem egy csillagablakon,
ki bölény volt, farkas, öreg madár,
aztán csak tollpihe, meglesem, ahogy
ellibeg az örvénylő semmibe,
tűz lesz, köd, eső, talán salak,
a fákból, a füvekből
majd visszaszólítalak;
elmondd, hogy áll a néma istenekkel
az örökkévalóságba elnapolt pered,
tanúdként fogom virágzó kezed,
s elmondod talán azt is, mi
elárulhatatlan talány:

a halál voltaképp élet,
az élet pedig halál.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Minótaurosz sír (Budapest, 2005)
Kiadó: Accordia