Sûrûsödik a sorsom

Mennyi csillagot szeret ma az este!
Kéket kortyol az égből
egy pillanatfecske.
Fészkéhez érve megpihen,
fióka-csírát csivitel a csendbe.

A kertben orgona-szerelem,
a lélek ikráját
csillagra rakja a kegyelem.
Földfürösztötte-szavak a számon,
mennyszőtte-színek a szememen.

Sűrűsödik a sorsom,
vár a végítélet.
Fülemben visszhangzik az ének:
..."itt élned", "itt élned"...

Kiröpül tenyeremből a reggel,
megyek a málnásoktól meleg
menekülő dombok alatt,
dallá röpül ajkamról a dajkakenyérfalat
a seregély-surrogásos úton.

Az erdők itt mind elsietnek hozzám,
folyamok fénye félti minden léptem.
Barkaszépet beszél tavaszáról a szél,
a madarak kicsicsergik a fészket-
lepkét léptet égre a lélek.

Sűrűsödik a sorsom,
vár a végítélet.
Fülemben visszhangzik az ének:
..."itt élned", " itt élned"....

A harangszó-szürke délutánban
a gondolat kövén megpihen
egyszerre a fenn és a lenn,
minden emlék,
milyen közel is a távol,
mennyire messze már a nemrég.
Lépteim alatt a tengernyi tájon
s e szívmaroknyi földben
-hol apám is már csöndben-
mennyi halott?!
Mennyi szent, barbár, mártír, névtelen
és mennyi elátkozott...

Ó ez a naplemente!-
mediterrán-máglya,
az időt már eltemette,
lobog benne ezernyi eszme katedrája,
elégnek az örök elmúlásba.

Sűrűsödik a sorsom,
vár a végítélet.
Fülemben visszhangzik az ének:
...itt élned", "itt élned"....
még élned kell.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Lelet (, 2002)