Mementó

Meghalt egy ember...
Kisiklott az élete már régen,
s nagyon nem talált kapaszkodót,
mivel visszatérjen
úgy igazán, tisztán, újra!..
az élet folyójának sodróbb áramlatába.
Talán.. hibás vagyok.. Talán.. tehetek róla,
hogy nem voltam ott...
s nem is láttam már oly régóta...
Kiesett a körből, s nem nyúlt utána kezem,
hogy visszalendítse árnyékból a fényre...
Elmém egy hátsó zugába elrejtve
ott volt valahol mélyre eltemetve,
mert könnyebb úgy élni,
ha nincs miért.. kiért félni!
Régen látott arca a rosszhírre feléled...
Már nem tehetek semmit...,
elfoszlott az ígéret
szava a homályban,
az idő katlanában.
De felhangzik még régi, önfeledt kacaja,
Ohhó! ..mikor gyerekként láttam,
s lelkes, fiatal keresztapámban
még nem volt a bajnak sehol lábnyoma..
Emlékezem hát boldog képeinkre,
s így őrzöm meg őt örök időkre...
És tudom, hogy odafönt elcsitul a lelke,
s megpihen a mindenség tenyerén derengve.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.