A gyilkos

Este van. A városban csend honol.
Az utca szélén kóbor kutya kóborol.
Csillagos az éj, a Hold is felszökött az égre.
Lassú füstöt ereget a házak kéménye.

Gyenge szellő zörgeti a fák levelét,
A tópart felöl hallani a békák énekét.
Egy sötét alak lopódzik háztól-házig,
Mozgása gyors s csendes, nem tétovázik.

Az ismeretlen arcát csuklya fedi,
Testét sötét köpeny mögé rejti.
Halkan átsurran a kihalt főtéren,
Csak egy árnynak tűnik a sötétben.

A teret elhagyva megáll egy háznál,
Meglapul, mert látja, hogy egy őr mászkál.
Köpenye rejtett zsebéből előveszi fegyverét,
Kicsiny fúvócsövet s annak vékony tegezét.

A mérgezett vesszőt a fegyverbe tölti,
Majd egy erős fújással a csőből kilövi.
A levegőt átszelve kiröppen a halál,
Gyorsan ölő méreg mely célba talál.

Az őr elfekszik a földön hangtalan,
Az árny nem habozik, mert felpattan.
Rögtön a zárt ajtó mellett terem,
Majd álkulccsal kinyitja azt nesztelen.

Halkan belép a félárnyékos, csendes házba,
Melyet gyengéden beragyog a Hold világa.
A sötét néma halál harcra készen,
Keresi alvó áldozatát gyorsan, merészen.

Tágas szobában egy férfi fekszik nyugodtan,
De mire feleszmél nyaka már fojtó hurokban,
Halk nyögésnél több nem hagyja el torkát,
A gyilkos mosolyog, mint aki jól végezte dolgát.

A kapálódzó férfi többé nem mozdul,
Halk léptek az ajtó felöl, a kilincs megnyikordul.
Barna hajú nő gyertyával a kezében,
Belép a szobába, de ő már tőrrel a mellében.

Csodálkozva tekint a köpenyes alakra,
Lassan eldől, de szemei tovább merednek a falakra.
A gyilkos kését kirántja a vérző asszonyból,
Miközben odakinn a viharos szél tombol.

Vakító villám világítja meg a szobát,
S a két vérbe fagyott, fekvő hullát,
De a tomboló halálnak már hűlt helye,
Az ablakon át kötéllel ereszkedik lefele.

Szőke hajú kisfiú, ki mély álomból ébredt,
Felkel, benyit szüleihez s vág riadt képet,
Mert a szülők élettelen szemmel néznek vissza,
Mint aki a keserű mérget a pohárból kiissza.

A sötét gyilkos ismét feltűnik az ablakban,
S a kisfiút már meg is öli gondolatban.
Az ijedt gyermek észre veszi a belendülő árnyat
Mely gurul a földön, felkel s lép felé néhányat.

A fiú dermedt testét átjárja a félelem,
Az idegen tekintetből sugárzik, hogy könyörtelen.
A sokkot kapott gyermeket felkapja a földről
S éles penge villan elő az éjfekete övéből.

A sötét szempár találkozik a gyermeteg szemekkel,
A félelemtől eltorzult arc a hideg tekintettel,
Néma csend telepszik az árnyékos szobára,
Mint aki szótlanul vár valamiféle csodára.

A szemek párharca eldönti a végső csatát,
A gyilkos kéz nem oszt ma már több halált.
Az ember eltűnik az ablakban, a fiú a földre hull
Miközben odakint a vihar is lassacskán elnémul.

A szőke gyermek arcát sós könny áztatja,
De e könnyekkel szüleit fel nem támaszthatja.
Odakint már csendes eső mossa a járdát,
S messze innen egy sötét alak veszi át jutalmát.

Jutalmát, melyet a kitűnő munkájáért érdemel,
Előtte a vizes földön megbízója térdepel.
Könyörög az életéért, hogy a köpenyes ne bántsa,
De az egy hangos nevetéssel a fejét levágja.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.