A szegény kisgyermek bús férfi korából - Elégikus vallomás Kosztolányinak

Elégikus vallomás Kosztolányinak
10 tételben
1.
A gyermek, aki voltam egykor,
s ki e testben tétován figyel –
és nem találja útját a világban,
és nem találja helyét már bennem;
még időt ad, néhány napot
megszületni; úgy, hogy érdemes legyen.
Minden, mi itt van,
s én ide tettem:
az asztal, a polc
és rajta a könyvek,
a lámpa, az ernyő,
s talán a fény is –
a szőnyeg, min járnak,
tiporva szeretnek –
itt marad épp úgy,
akár őszi fa
levéltelen,
ha leválok róla,
odébb megyek –
lejjebb egy kicsit
és feljebb is akkor,
mint az avarszag
tűnök a tájban.
Az ifjú, ki voltam,
másfele jár már –
magával vitte titkait;
hisz fontos volt neki,
rejtvényre nézett,
hogyha meglátta társait;
s engem itt hagyott –
ha tükörbe nézek:
átnéz rajtam,
ásít, ásít.
Mi mindent zártam szemembe,
s mi minden hagyott itt –
Az örömök elúsztak, akár a halacskák,
s én már a vízre sem emlékezem,
Talán, ha néha, egy-egy buborék...
és megáll a felszínnél, mielőtt újra
elvegyülhetne; de percig még marad,
aztán kipukkad. Felszabadul.
És vége a gyöngynek a vízben,
és vége a halnak a vízben; s én,
aki mindezt a szemembe zártam,
nem látok mást, csak üveget.
Ha tükörbe nézek,
vissza már egy érett
férfi les. Jaj, hol vagyok?!
Ha szembe jönne, én
biztosan köszönnék;
oly komoly. Igen, komoly.
Ez lenne hát, kiért
apám s anyám egykor
díszben összeesküdött?
Nem hazugság volna
mind, mit rám rakodtak
megoldani képtelen?
S most már csak néz: tükröt,
mi semmivel nem több
magánál a tükörnél.
2.
Újra úgy vagyok magammal,
mint első találkozáskor a szerelemben;
minden most kezdődik, ismeretlenül,
és oly csupaszon, mit meg nem véd a múlt.
Bármi lehet; ki tudja, szemem unalomtól
vagy bizalomtól fáradt – mi lesz?
Miféle mélyeim vannak, mik magukra öltik
a leplezetlenek leplét, a tisztaság
álcáját – és a reménytelenséget.
Ennyire jutottam? Innét kezdem?
Körbejárok, mást se tudok tán?
Miért nem írhatom – milyen vagy: te?
Miért mindig e nyűves első személy,
akiről semmit tudok, csak kaparászom
a lélek bőrét – közelebb jutni hozzá;
hiszen csak veled, ha együtt történnénk –
tudnék meg többet e csöndbe menekvő,
magába vérző védtelenről –
mert újra úgy vagyok magammal.
3.
Én úgy éltem: belőlem szakadt ki,
akire azt hittem: te vagy és elmész –
és mi fontos volt belőlem: nincsen
már velem, csupán a váz, ki
tükrömből rám néz; s éppen olyan,
mint annak előtte, mikor még
voltál, de már nem. Határt érsz.
Így kell hát magamat megismernem?
szegénynek, tátogó hiányevőnek, kit
felpuffasztanak a múltak; kire ráér
a halálközeli őszülő halánték.
Nem akarom a megismerést, legyek
boldog, fene bánja, miféle nyájban;
hagyjanak el az évszakok,
kibékülök egyetlen tavasszal,
s mi hátra van, minden belefér –
szárítson fel a nap, ha eső,
felhőből fújjon el, ha szél.
4.
Érzékeimmel láncot próbálok lazítani,
és örvendeni is a láncnak;
könnyíteni magamon újra meg újra,
nem érezni, hogy húsomba vájnak.
Amit kipróbálok – megpróbál engem,
mit görccsé oldanék – megkötöz, jelez:
testté gyűri a fantáziám, örül, szenved;
és célom akar lenni, mi elébb csak szolgált.
Kinek fantáziája van, minek annak
megszületnie; miért kellenek a bőrbe
kötött álmok, sóvárgás falak közül
falakon túlra, és rázkódni attól is,
mi oly efemer; miért az áttétel,
ürítés, étel, a nagyképű élet –
s maga alá gyűr, ha hagyom, ha félek;
az állandó „ki vagyok?” a kiáltás és a csend.
5.
Amíg fiatal voltam, úgy akartam,
mindenben a szélsőkig menjek,
s tetteim összegét hassa által a mérték,
amivel semmi dolgom, ha őriz egy isten.
Immár férfikorom magasán úgy látom,
nem volt hiba a végcélban; mert tényleg,
mérték kell az egészbe, amit úgy nevezek:
én, vagy az életem, mindegy –
mérték legyen abban, de nem csupán összegeként,
ellenben, hassa csak át, mindenik tetteimet.
6.
Hiszen te is tudsz mindent.
Én is Ő is.
Ülhetnénk a lábunk összehúzva,
szemünkbe zárva legfelső határt –
mi épp annyira jóság, mint közöny,
amely felé bensőnk úgy sündörög.
Hiszen te is tudsz mindent.
Én is. Ő is.
Mind, ki egészre egészként tekint,
és véle már így – semmi dolga nincs –
de nem. Felszakítja gömbödet a tett,
mi káprázatért valóval fizet:
épp annyira teljes és hiányos,
hogy kielégít, s újra célra lök –
és eközben rongy, nedvedbe lógatott:
az ösztönök letörlik jeledet –
ne hidd: te is tudsz mindent,
én is, ő is –
jó vakság ad szemednek távlatot,
lábad s karodnak fáradtság erőt,
s míg a sarkon elszárad egy jógi,
te mit sem sejtve – megmerítkezel.
7.
Jobb, ha tőlem tudod: nincsen társad;
meg aztán úgy vagy evvel a világgal,
akár a pásztor a nyájjal. Magánnyal.
Mész, mész felőled – magad felé,
s közben már-már kilométerköveket
látnál magad mellett eligyekezni,
pedig csak időbe álltál s eső esik –
s istent megérted egyre jobban,
akár nincsen, de hogyha van is –
legjobb esetben semmi dolgod;
talán teremteni, vagy újraölteni
ruhányi testet s csodálkozni:
nem lehet az, hogy ne legyen társad,
hisz ugyanúgy van itt bárki magánnyal;
szinte már közös, szinte összeköt,
ahogy a helyén önmagát kitölt,
akár a gömb, s csak a csodálkozás,
a közönynek ifjabb testvére fordítja
másra.
8.
Próbáld meg: nézzél úgy valakire,
mintha már újra, és nem először
láttad volna, sőt, jó ismerősöd –
mert találkoztatok már, s valami
fontosat mondtál neki, vagy ő
akart mondani, de jött a várt
villamos, talán éjjeli sápadt hatos,
s az úgy viszi el az embereket,
akárha sorba állnának, s nem
egymás mellett – gondold meg:
részként találsz és egészként búcsúzol,
s most újra rész vagy, és övé a gond
másik fele, amire te lennél válasz –
és ez benne rejlik minden találkozásban,
s hogyha most nem néz rád az világ-
omlás; ő veszít többet? te? vagy a
világ? – mert hiszen dolgod van,
és éppen vele; szemén látod, igen,
megismert, és pontosan úgy néz rád,
némi zavarral először, mint aki
emlékek között matatva döbben rá
arra, hogy éppen téged várt s mióta.
9.
Tőlem függ minden:
hogy mekkora magányt
hasítok ki, cifrázok –
hasonlítok Istenhez
vagy csak bogarászom;
tőlem függ minden.
Ha megérkezem,
ott a bizonyíték:
elindultam valaha,
és utam senki másé:
magam lenyomata,
ha megérkezem.
Árnyékot vetek
magamra anélkül,
hogy fénylő napom lennék;
semmi kétágas pokla –
mennyre ráismernék;
árnyékot vetek.
Tőlem függ minden,
de nem múlik a múlt,
egyre inkább ideér –
mikor ha megérkezem,
s látnám végre fejét:
árnyékot vetek.
10.
Hatszor hatodik csöndem hordozom –
mér’ lenne lélek, s ha van, miért félnénk?
mi ez a spulni, mire felgöngyölve utunk,
s nem tud letekeredni simán, egyenest –
ez lenne tán a lélek, e majd’ körbe-cérna?
Hatodszor üzent a csöndem, e párbeszéd,
mit a lelkem folytat a magánnyal,
amelyben élek, meg-megzavarva köztes beszéddel:
mert félreélek; formálisan, már szinte úgy,
akárha élnék: már-már van családom,
lakásom, autóm és földi birtokom; épp elég,
hogy vádlón körbeálljon s kérdjen: mire mentél?
„szinte” jó a felejtés, múzeum falán szárad
kamaszkorom remegős, tiszta bőre,
míg én legszívesebben föl se kelnék,
és fáradt vagyok, mielőtt bármibe belekezd’nék;
akár fekete luk – csillagkor után –felnőttkorom;
s hol szem ragyog, abba már bele nem nézek,
szemem lehúnyom, félrenézek, mintha bántanának
a fények, mik belőlem vannak, csak visszatérnek,
de én már más vagyok: vak és enyészet.
No, ebből elég! jöhet a megváltás, mi nem fényes menet,
hisz magam kútja vagyok, s míg megmerítkezem,
csak egyet kívánok: jó mélyre; egyszemélyes
édes tengeremben, talán, ha kagylót lelek, gyöngyöset,
némi gömböt, mi sérülékeny, fényes, mint a másé,
s csupán azért enyém, mert megmerítkezem:
ki hatszor hatodik csöndem hordom,
szavakból élek és éhezem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.