A csodaszarvas népe




Fajtám a hadak-útján a leállósávban mendegél,
Saját hazában – saját erőből meg nem él.
Néha kimerészkedik, az útra is talán,
Magyar bokát csíp vörösre az útszéli csalán.
Sámán ősökről, ha ír, nem olvassák sehol,
A hét-vezérre, hogyha gondol, a könnyektől fuldokol.
Zsebét körmöci-arany már régen nem húzza,
Patak vizén malom köve búzáját nem zúzza.
A szülő „Trianon” súlyával nevel gyereket,
De nem forgatja vissza a történelem kereket.
Ötven évenként imád mindig másik bálványt,
Múzeumban láthat csak Süttői márványt.
Mindenek felett valónak tartom,
Ezen elmélkedni lent a Duna-parton.
A fenyves erdők zúgásától lemondunk „bölcsen” itt,
De sohase feledjük Kölcseyt!
Bármekkora lehet a nyugati bendő,
A Kárpát-medencét benyelni nem lesz elegendő.
Mikor egy madár egy ősi sírra száll,
Másmilyen nem lehet csak turulmadár.
Ha egyetlen szárnycsapása elsöpör sok pimaszt,
Pannónia népe csak abban lelhet vigaszt.
Ha nem tetszik a látvány, dobj rá matyó kendőt,
Ne fogadj el kevesebbet, csak az elegendőt.
Kívánom, ne legyen soha annak útvám,
Aki magyar dalt dalol „Verecke híres útján”!








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.