Sötét világosság

Reménybe veszett bércek romjait nézem,
sötét erdők sűrűjébe szállott lelkem,
keserű láng pislákol szomorúan,
öreg tölgy tövében hangtalan.

Némán üzen csak talán,
ne hallja más, e világ bús dallamát,
erőtlen testem eltörli a pillanat,
hűs avar betemet, gyönyörű kárhozat.

Hegedű dallama altatja a tájat,
játssza kesergőn ősi imákat,
oly régen rebegtek ajkaimon szavak,
bár éjjelente álmaim a Holdnak áldoztak.

Fenn csillagok közt sötét pasztellen,
álmaim násztáncot jártak szüntelen,
emlékezz ember azon időkre,
mi koron ősi Istenek néztek időről-időre.

Ne feledd a szelet, mely ringatja sírod virágát,
ne feledd a földet, mely életet vesz s ád,
ne feledd a tüzet, mely porrá váltja tested,
ne feledd a vizet, mely elmossa annyi könnyed.

Ármányok sűrűjében az igazság látható,
hajdan letűnt korok útja járható,
járd utad igazan s bölcsen,
ne fordulj vak hevedben a Hegedű ellen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.