a délutánok


rettenetesek.
te alszol, én csak vergődök, nem írni
szeretnék. két összegyűrt papír, két elmosódott arc,
két
tekintet a csendéletnyi képen, beszélhetetlen
ráncok és kifordult
szálkákkal a kattogó idő. kidobnám, de hűség köt,
apám
apjának apja is hallgatta, én csak
időzöm benne.
szójáték kizárva.
tényleg időzöm. piramist rakok
a kattogásból, befonva csenddel, mintha hold
vagy mintha semmi.
mert ez is lehet.
mosolyogsz álmodban,
aztán sírsz, és mód sincs,
hogy hűségeskümmel új vigaszt tegyek
eléd. úgy vagyok most,
hogy néha elhiszem,
tíz másodpercenként változik a volt is:
veled vagyok, majd újra ellened,
és mindkettő. egyszerre. mint mikor fémököl,
az áttépett páncélt gyűrve, roncsra bont.
nem értem. persze, nem is érthetem.
a délutánt. a rettegett napszakot.
a célzott magányt, a székkarfára dőlve
virrasztott és gyűlölt hangjelet.

porokat szedek. nem drog, de nyugodt,
erős hitet ad. már amennyi erő
szükséges az ébresztéshez. álmot
áthozni, ha tudsz, se tedd.
kinek.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.