huszonkettõ harminchat

négy emlék vagyok és egy öncsalás. az egyik
épp ablakot nyit és ereket lát egy dobbanást,
előtte nekifut a betonnak, fehér sávjai lökik
tovább az állomásig, ahol vizet vesz, kortyol
néhányat, az üveget félredobja, és várja a
zakatolást, a szív felöli oldalon,  meg a
huszonkettő harminchatos megállást, még nézi
a kicserepesedett házak oldalát, és megnyalja
ajkát. közben nem gondol másra csak a
vállra, rázkódik, mint a kövek a síneken, és
felvisít és nem néz oda. lehunyja szemeit, várj,
mégsem, megnézi mennyi az idő, ránéz az
órájára, és ütközésig tárja az ajtókat. csattan,
halkan, lassan, aztán megkímél. zsebébe
süllyeszti az egeket, véresre horzsolja a köveket,
míg a vonat zakatol, a szív felöli oldalon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.