Függelék


                
             Gandhi emlékének

                        Háborúk, viharok mondattana.
                                                            Filip Tamás          

Hajam megfésülve, fülem nyitva, szemem
csillog, ahogy rád nézek, ajkam mozdulatlan,
kezem összezárva nem lendül. Nem ütni
készül. Érinteni sem. Lóg csupán kétoldalt.
És jó így. A nyugalom székében ülök a
folyóparton, senkitől nem akarok semmit.  
Készíthetnél talán egy fényképet, és
felmutathatnád némán, akár egyszerű példát.
Most béke van, védtelen, ahogy kanyarog a
folyó, lusta öblébe ér, átöleli lábam, másképp,
mint vallatóim, hogy mit is akarok én. Mert
mindent másképp értenek. Szemem a nap elé
emelem, s már lefogják, mintha ütni készülnék,
pedig a virágot sem szakítom le, helyén virul,
máshol hanyatlik, miként szavak a dühödtek
szájában. És már ölni kész, nyelvet kitépni,
védekezésnek mondja a nyílt támadást.
Összes erejét az értelmezésbe öli, hogysem
úgy venné, ahogy jön. Ahogy levél hull ősszel, és
nap perzsel nyáron, gyümölcsöt szedsz tavasszal,
és halott fával fűtesz télen, s ennyire világos,
hogy ütni kell, másképp nem érti? Van, mit érteni
kell, nem baj, ha csak érzi, az ágálás már
öntudatlan, ezernyi árnyalat egyetlen szóban,
csak az ütés, a néma, a hidegfejű, és a
dacos lázongó, az már túl van minden belső
határon, és minden külső mértéken. Már szavaik
is korbácsütések, és a hallgatás mögött sem
tudni, a félelem apró bástyái épülnek,
vagy a nyugalom tengere fodroz. Saját
erőmből kell visszavennem, s ennyi lesz
az önrész a nagy egészből. Belső ösztöke
súgja: emeld fel hangod, ereszd le a kezed,
fond össze melleden, vagy nyújtsd ölelésre,
mosolyogj, ne tégy úgy, mintha védekeznél,
ha nincs miért. Mert nincs is. A létra végén
aprócska felhő, benne kicsiny lyuk, a szándék
döfte át kacskaringós betűkkel: Igen!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.