mormoló

ma negyven éjszakája nem csitít el illatod:
az ágy, a lét, a sír kivet magából engem.
nekem kevés a szó, ha rettegésem altatod;
de áltatás a bosszúban vigaszt keresnem:
szerelmeden kívül kegyelmet úgyse kaphatok,
s csak öncsalás ma újraélni képzeletben
a nirvánát a combjaid közötti végtelenben.

üvölthetek, de számra nem való a sóhaj,
ha nincsen istenem, ki összetört szívembe lát.
s csak önmagam rohanhatom le puszta szóval:
ha büszkeségből is, megálljak annyi csúf hibát,
magamba tudjam ölni - mint golyót a kőfal -,
s viselni szebb napok helyén a holnapok sorát -
dadogva ezt az árva mormolót, pogány imát.

a kedvedért viszem magam tovább talán, s jelül,
amíg te nem hiszel. (helyetted érne hinni?)
lehet, hogy emberek vagyunk, s van úgy: fakul, kihűl,
s utána vége lesz. - de nem lehet, hogy így, Mi...
s ha bosszúvágy az is, ha meghalok: erőn felül
muszáj, ha minden összedőlt is, állva bírni.
s ha nincs is isten ott, e pár szavát az égre írni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.