Az M. betûs szó

I.

Felkelt a nap. Megint.

Újságpapírt zörget a szél –
mint egy olyan ördögszekér
a délelőtti veszternből -,
átrohan a kátyúk között,
és szétszakítja a csendet.

A ház előtt ül egy néni,
kezében bot, szemében semmi.
Az utca túloldalára
néz – pedig az csak üres fal -,
de nem látja az obszcén szót.

A pusztában egy ajtó áll,
régen volt kutya, kert meg ház.
Kopottan, letört kilinccsel
tétovázik az ajtó: mert
hova nyíljon ki? És kinek?

Műbőr cipők nyikorognak
a sietős léptek alatt,
arcokhoz tapadt mobilok
segítségért kiáltanak:
még nem beszéltek senkivel.

Lement a nap. Megint.

II.

Elbűvöl,
ahogy kicsúszik a kezedből
a gőzölgő víz. A kádban ülsz,
ázol a semmibe révedve.
Csak két pohár vörösbor van benned,
elég ahhoz, hogy ne gondolj az
M. betűs szóra, ami folyton
a nyomodban liheg, árnyékként.
Az előbb hangzavart akartál,
de a csend dübörgött fejedben.
Most csendre vágysz, de az óra ketyeg,
a szomszédból egy szívszaggató
szonáta hallik, vagy talán épp
szeretkeznek. Nem akarod tudni.
Elmúlt éfjél. Elnyom az álom –
nem, mégsem engeded. Talán félsz,
hogy az álmaid is kifolynak majd
gőzölögve az ujjaid közt.

III.

Újság vagyok, tele szennyel.
Néni vagyok, tele csenddel.
Ajtó vagyok, egymagamban.
Telefon vagyok, hallgatag.
A víz vagyok, meg a pohár,
s a bor, meg a vízzel telt kád,
a csend, a zaj, a szó, a dal,
te én vagyok, és te én vagy.

Végleg elnyomott az álom,
és az M. betűs szót írom
a falra újra meg újra.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.