Törvény szerint

Anyám akarta,
apám akarta,
és lettem húsból és csontból ember.
Lettem áldás, szeretet és béke,
őseimnek indázó reménye,
magyar ivadék.

Ötven éve már!
Ötven tél és nyár
fürge napjai szántják homlokom.
S itt, a reménybeli jövő ormán,
bezárt kapui mögött mogorván
révedez a múlt.

Sasokat várok,
sólymokat várok,
kápráztató fényből égi jelet.
Mint reszkető aggastyán, ha mereng,
fakult idők emléke átdereng
felejtés ködén.

Erdőknek anyja,
pusztáknak anyja
ringatta volt szépszavú ősömet,
ki tabukkal élt, s tabu lett maga,
midőn feljött kéretlen csillaga
baljós éjjelen.

Megidézem én,
megidézem őt
és mindahány porba hullt felmenőt,
a görbe jobbágyot, szálfa nemest,
a polgárt, a kiszolgált mindenest
együvé kötöm.

Megannyi lélek:
megannyi képzet.
A sas él. Az ember küzd, hisz, remél,
a felhőket nézi könnyes szemmel,
szállna, futna az égi sereggel
vágyai felé.

Most én járok itt;
most én könnyezem.
Enyém a gond: az öröm s a bánat.
Nyom a rám hagyott örökség terhe,
az emberi lét kínja, keserve
nyakamba szakadt.

Futnak a felhők,
futnak csendesen,
törvény szerint, ahogy rendelve van.
S magam is, mint a tűnékeny pára,
elillanok egy másik világba,
pillanat alatt.

S bagoly száll fölém,
bagoly hoz jelet,
ha maradni tovább már nem lehet.
Képzetem egén csillagút fénylik,
s majdan fiaim bíztvást regélik,
arra járok én.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.