Szerencsém évadában
Mottó:
J. W. Goethe:
MINDÖRÖKKÉ
"Mit ember földi korlátok nyűgében,
jósorsban Isten néven szólított,
hűség hitét, mit elveszteni szégyen,
barátságét, mely kételyt, bajt ledob,
a fényt, melyet a bölcs villant meg eszmeképpen,
mely költők legszebb képén átragyog:
ezt benne mind, szerencsém évadában
fölfedtem s magamnak megtaláltam."
- - - - -
I.
(Túlság)
Azt a bűnt, a ragyogó virágút,
erejét a lehanyatlott kéznek,
romlást, ami szentséggel igéz meg,
végtelen teret, tagadt határút,
szárnyat, ami megváltva aláhullt,
édent, hol a vágyak véget érnek,
üdvöt, ahol kihunyva az ének
minden cél a másért lesz elárult -
azt a bűnt, még nem tudom, mivégre,
azt a jót, a felmagasztalt bálványt,
az érthetetlent bolondul megértve,
bámulva romolhatatlan márványt:
józanságot mámorra cserélve
ezt az Istent álmodom az égre.
- - -
- közjáték -
(Négysoros)
Hogyan kell szeretni s nem szeretni,
boldogan szeretni s nem szeretni,
tiltva azt: szeretni s úgy szeretni,
tudva, az: szeretni: nem szeretni?
(Nem akarom...)
Nem akarom újra imádni, mi elhullt,
hazug kéjét átkos, szenvedő gyönyörnek.
Gyűlölöm az álmot. Élvezem: gyötörnek.
Akar, ami meghalt. Feldúl, ami feldúlt.
Megvakít a fény, a végre felfedett út,
túlzó ragyogása áhított tükörnek.
Rettegem: a képek szilánkokra törnek,
azt idézve fel, mi kín volt, s ami elmúlt.
S mindhiába tudtam, éreztem a Szépet,
mindhiába sírok magam ostorozva:
széttöröm a tükröt, szétdúlom a képet,
nem bírhatva mást, csak szállni csillagokba;
emberré zuhanni így tanít a végzet,
veszítve megtalált édenem zokogva.
(Szeretek)
szeretek szeretek szeretek
s tiltott elérnem az egeket
szeretek szeretek szeretek
s nem mer ölelni e szeretet
szeretek szeretek szeretek -
érted kísértem az egeket
szeretek szeretek szeretek -
s miattad tagadom egyre meg
szeretek szeretek szeretek
megvallva megtalált hitemet
szeretek szeretek szeretek
elvesztve eljövő léptedet
- - -
II.
(Nyár)
Volt: máig volt napok emléke marad.
Nincs tagadja most a megtaláltat,
elvesztett ígéretét a mának -
amíg van lesz újra: érted, általad
lesz kezdetté, ami vég felé halad.
Nem vagy, nem leszel, de voltod áthat,
hó alatti csírái a nyárnak
amíg létre várnak kihűlt Nap alatt.
Úgy foglak majd várni, mint a rablót:
titkon jössz egy nap, nevetve halkan,
tárva miért hagytam minden ajtót,
s miért nincs, mit rejteni akartam?
Leülsz mellém újra, keltve alvót,
dús nyarad kacagva száz szavadban.
III.
(Hiány)
Hiány ragyog teljesebb jelenben,
túlcsordult fény takarja a tájat.
Múltam vágyott elég-jére láthat,
s mégis kevés ama túl szememben.
Telő homok hiába peregjen,
sivatag már mindhiába árad:
elnyeli a szó, mit hangja átad,
gyötrő kín a kép üres keretben.
Nem maradt más mégsem: adni újra.
Nem tudom, milyen tűz, milyen mélység
szenved égbe vagy pokolba fúlva,
s mit rejthet e feketéllő kékség -
végtelenjét tisztasággá dúlva
egyremegy már kárhozat s reménység.
IV.
(Nem elég)
Nem elég az érzés, sem a lángja,
nem elég, ha hamu lesz a távol,
kevés írni megtalált barátról,
hazug a szó versbe tört varázsa.
Rejtezik a szív magát kitárva,
vallva szennyről bár vagy tisztaságról -
ahogy tükör képe önmagáról
képtelen; csak színe és fonákja.
Halj meg minden vérző pillanatban,
könnyezz úgy, hogy senki más ne lássa,
légy szilárd egy eltitkolt viharban,
érzéketlenül, de benn imádva,
égess porrá mindent jégbe fagyva,
s tagadó szemekkel szállj a Napba!
V.
(DTE-nek)
Nem kell már semmi több a szóból:
minden szép önmagát tagadja.
Lényednek nincs hívebb alakja,
mint az, mit adni tudsz valódból.
Mindaz, mit adni tudsz valódból,
bennem mint titkos élet érik
fényedben nőve majd a létig:
így ismersz teljes önmagadra.
Ismersz majd teljes önmagadra
egy másik, nem sejtett világból,
tükrében arcod lesz az arca.
Tükrödben arca lesz az arcod,
innenső partja túlsó partod -
hogy honnan ismer, tán bevallja.
VI.
(TRK)
Elveszíteni már soha többé
nem lehet, mit így épít az élet:
szeretek. Nem hiszek, nem remélek.
Nem lehet, mi így lett teljes, törtté.
Nemesül, mi halandó, örökké:
ég, és marad égő, mi elégett;
múló időt állóvá emésztett
láng fordítja nincsét is örömmé.
Semmi más. Árnyékok, álmok, képek
mindaz, ami tűnt régen szilárdnak.
Amit megmutattak már az évek,
semmi több: csak visszfénye a lángnak.
Mi előtt a lét semmivé szépül,
három-egy Nap fényén most felépül.
VII.
(Et incarnatus est)
Nem számít már, ha végtelenbe
vész el, mit annyi létbe vetni,
mint mérték híján bár, szeretni:
határ szabasson testtelenre.
Nincs színe, mélye, s törve rendbe
nem formálhatja senki, semmi;
mert sejtelem csak felnevelni,
s csak visszfény zárni árva testbe.
Lett. Törvény gátja nem keríti.
Nincs. Forma létre nem tagadja.
Nem tudtam én se versbe írni,
s nem tudom szabni árny-alakra.
Teljessé testesült hiánya
vagyok már életemre tárva.
VIII.
(Szonett)
Csak szó és dísz és talmi csillogás,
csak önmagát dicsérő értelem.
S nem adhat többet tündöklése sem,
a szilárd rendbe zárult lángolás,
az öntüzében égő látomás,
mi túllépve a szürke életen
el úgy veszíti azt, mi végtelen,
mint önmagunknak esküdt vallomás.
Hiány belengte sok zsúfolt szonett
felett a mámor, tárva szárnyakat,
mit alkotott, a porban hagyva lent,
bolond utasán, rajtam úgy kacag:
értem élsz, s az árnyam kell akarni?
Mondhatatlant bírhatsz versbe vallni?
IX.
(Pecsét)
Annyi, mint megtanult tökéletesség,
mint győzelmes alázat, céltalan.
Törvénnyé törve, mi volt parttalan,
s parttalanná lett kínzó bűntelenség.
Lemállik majd a felszín, mint a festék,
s talán a nincs a mély, mi rejtve van.
Hiába szólal: mégis néma tan,
szava cáfolhatatlan képtelenség.
Az érett több, mint Napja kölcsönfénye:
nincséből nő, mint hajnal éjszaka.
Volt áradat, hiányt rejtett a méhe;
lesz pőre szó, mi semmi: önmaga,
lesz néma húr, mi rezdül mozdulatlan -
s hallgatni addig, sejtve csak, tudatlan...
- - -
- Zárókő -
(Egyetlen metafora)
felépíteni és lerombolni
felépíteni, ahogy egyedül érdemes
az enyészetnek szántat
hiszen nincs menekvés
de az építés nem enyészik
ugyanezt és ugyanígy
felépíteni és nem ragaszkodni
hiszen nem lehet másképp
Isten nélküli, véges falak
de az építés örök
az egyetlen metafora
ahogy a hit maga a tett
és túl rajta nincs Isten
hiszen nem fenntartani kell a fenntarthatatlant:
felépíteni és lerombolni
lerombolni egyetlen elfogadással
az enyészetnek szántat
hiszen van menekvés
a szeretet nem enyészik
ugyanezt és ugyanígy
szeretni és nem ragaszkodni
hiszen nem lehet másképp
Isten nélküli, véges falak
de a szeretet örök
az egyetlen metafora
ahogy a tett maga a hit
és rajta túl imitációk sora
hiszen teljesség és tökéletesség
felépíteni és lerombolni
2005. jún. - okt.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
