Alkonyatkor
Lehull az égről minden földi pompa,
elhamvadnak az égő csipkebokrok,
zsarátnok-felhők indulnak birokra,
sötétzöld tüzet gyújtanak a lombok.
Finom por ül az izzó levelekre,
töményedik a fojtogató illat -,
hogy meneküljön, előbb a hegyekbe,
majd égre szökik remegve egy csillag.
Mi látható volt, immár sejthető lesz.
Előkészíti titkait az alkony.
A fák ágain madárfészkek nőnek,
mint bíborsebek rémült gyermekarcon.
Szirmát bontja egy nagy, fekete rózsa.
Az ember ül, és hangtalanul mereng -,
emlékeit a vaksötétbe szórja,
majd iszonytatóan felsüvít a csend.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Kővirágok (Miskolc, 1999)
Kiadó: Felsőmagyarország
Feltöltés ideje: 2010-10-28 07:43:03
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-28 07:57:27
