Verssel vesződő
A költő ül a nagymosás után,
-haragos habokkal csatázott –
a rádióból régi slágerek
fodroznak, mint a
jókedv sallangjai.
Nem az emberiségre,
nem a hazára gondol.
Dél van.
A félárbocon csüngő decemberi nap
épp, hogy belát a szobába:
a költő fejét látja,
amint az ágy szélén kucorog,
előredőlve,
mint gondolatának őre.
Görnyedt alakja a falra vetül,
akár a jövő.
Kint a kopasz fákról
csepeg a lé, olvadozik.
Az ágakon fennakad egy-egy párapamacs,
hogy tovatűnjön.
Verssel vesződik mindig,
estétől reggelig.
Ilyenkor rögzül a kín, amely
cikázni vágyik a testben,
véglegesül a pillanat, ahogy
a lélek vakuja villan.
Ilyenkor csillapíthatatlan,
mint a gyűlölet és a gyötrelem,
védtelen, akár a szívbéli jókedv,
amely nem fér meg a kegyetlenséggel,
és rádöbben,
hogy holnap lesz élete
hátralévő részének első napja.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-02-16 07:27:10
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-16 07:27:10
