Exodus


    A térdében már nehezen forogtak,
bokájában is recsegtek, ropogtak az évek,
a sok kapálás, kaszálás, zsákolás
nyomorította ízületek.
Lassan járt, kacsázva billegett,
mégis minden délután elballagott
a „Gasthof zum Hirsch”-hez, ahol
két üveg hideg sört megivott, s
utána küldött egy-két stampedli snapszot is, ha
olyan kedve volt.

   -„O Ougewosse”- szólt fejét oldalt billentve, s
hüvelykjével a pincérnek egyet mutatott, miközben
a „Stammtisch” körül néhány
„Olde Spotz,” akikkel
a világ folyásáról csevegett,
göcögve nevetett.
Dicsérték Adenauert, és mert
éppen kulminált a kongói helyzet,
ízlelgették a neveket az „ichte Schwob”-ok:
Lumumba, Csombe, Mobutu, de
mindnek legjobban a Kaszavubu tetszett.

   Az ablakban a szétnyitott spaletták között
újságok hevertek.
Én a Buntét lapozgattam, meg a Sternet,
a kapitalizmus mételye,
egy hideg, akkor még valóban igazi,
kesernyés Coca Cola mellett, és mert
nem ismertem a vonatkozó hruscsovi tételeket,
nem bántott a lelkiismeret, hisz
nem tudtam, milyen veszély fenyeget,
viszont, nézve a képeket, meglepett, hogy
a királyok, hercegek grófok, s
a naplopó burzsujok is,
csalják a feleségeiket, és viszont,
azok sem hűségesek.

   El-elcsavarogtunk hazafelé menet.

   Megnéztük a falu felett a dombon,
a nadrágszíjnyi,
mégis bekerített köves földeket
-nekik is volt egy-ahol
germán fegyelemmel, akkurátusan
feszengett minden babbokor, s
persze semmit sem hozott, de
ehetetlen feketeribizli az bőven termett
bezzeg.

   Néztük az utat, mely Heidenheim felé,
meg a másikat, mely Ulm felé vezet.
Szemmagasságban meredt a két templomtorony,
az új katolikus, és távolabb, a régi evangélikus.
Ez itt a Rathaus. Arra lejjebb a fűrészüzem, ahol
minap a tulajdonos a kezembe fagylaltra
egy tízmárkást dugott,
hadd dőzsöljön a szegény magyar kölyök,
a lelkiismeret meg hadd legyen nyugodt.
Emlegette ötvenhatot,
és hogy az Öreg, mielőtt nyugdíjba ment,
nála volt amolyan mindenes.

   -Látod, ott az almafát a ház előtt.
Otthon is volt ilyen-és
sorolta a Törökkutat, a Romtemplomot,
a dülöngélő kövű régi temetőt, ahol
az ősök alszanak,
a spanyolnátha vitte el a szüleit, és
mesélt, mesélt egy, az Óperencián innen
elsüllyedt, hol volt, hol nem volt, talán
igaz sem volt régi életet:

   azt a nyirkos, sötét
földbe vájt barlanglakást, ahová
a négy gyerek született, aztán
a saját kezével rakott, kapart,
tornácos fehérfalú házat,
a festett oszlopost,
a Romtemplom és a temető között, ahonnan
az udvarról látszottak körbe a budai hegyek,

   a kis szőlőt fenn a Nyakason, ahol
minden évben egyedül szüretelt,
nagyrészt tömött fürtű rizling, s
egy kevés potyogós „nova” volt, amelyből
aztán egy hektónyi finom, savanykás,
illatos borocska forrt, megtestesítve
a bágyadtan bukó szeptemberi nap érlelő tüzét,
az eget, az esőt, a szelet, a levegőt,
az anyaföldet, a munka örömét,
csak a kedves vendég kapott belőle kóstolót, s
vasárnaponként maga is úgy ivott, mint
az áldozó papok,

   emlegette a piactéri boltokat,
a zsidó fűszerest, akihez
napszámba járt, egész nap rakodott, s
a nadrágzsebében minden este egy
maroknyi kockacukrot hozott, amelynek,
anyám mesélte,
dohány szaga és íze volt.

   Hol vannak már azok a boltosok?
Elnyelte mind egy pokoli bugyor,
eltűnt velük a zsinagóga is.

   De megvan még talán a Tégla utcában Budán
a szikvízüzem, ahonnan
a Vízivárosba le, a Rózsadombra fel,
a Vérmezőn, a Krisztinán át, vagy
a Városmajor, a Pasarét felé hajtotta valaha
azt két lötyögő inú nagy seggű szódáslovat,
patkós patájuk csattogott a flaszteren,
a kocka s macskaköveken.
Ostort pattogtatott, dúdolgatott a bakon ülve, s
káromkodva szidta a két tohonya
virslinekvaló zabpusztítót, ha
valamelyik, csak úgy, menetközben az orra álá
nyomott egy büdös lócitromot.

   Az utcákon nagy sleppel kísérten
ricsajozva jártak a verklisek,
a drótostótok is kiáltozva hirdették magukat,
ordított az ószeres, a reibszonos, a jeges, és
mindenféle vigécek, árusok járták a házakat.
-„Zóóó-da! Zóóó-da! Zó-dááát fegyenek!”-rikoltozott
Ő is, rázott egy nagy kolompot, mikor
megállt az utcasarkokon, futottak
a cselédlányok, szoknyájuk lobogott, jöttek
kötényes háziasszonyok, akiket
„nacságá”-nak szólított,
hozták cserére az üres üveget, s
míg pénzt szedett, elsütött nekik
pajzán csiklandós vicceket,
sikamlós kétértelműségeket,
sváb szavakkal keverve, törve a magyart,
pé-ket mondva bé-k helyett, s
cserélve vé-ket, ef-eket,
udvarolgatott, flörtölgetett, bár
nem ismerte ezt a szót.

   Negyvenhat tavaszán is
erre bujdokolt Budán, míg
el nem kapták a Margit körúton, mert
nem volt maradása a négy fal között,
viszketett a feneke munkátlanul.

   Aztán…
az asszony… meg a legkisebb gyerek…
meg a negyven kilós csomag…
kis cserépben a rozmaringbokor…
marhavagon…
Egy hét alatt tették meg a félnapos utat.

    Öklével egy könnycseppet elkotort, s
hüvelykjével az ég felé bökött:
-Azér’ a kis cukorér’ „püntetett” így a „Kott”?
-szája sarkában a bajsza alatt
elnyomott egy szemérmes somolyt,
hisz tudta jól, hogy
bár a hiedelmek uralkodnak az ész felett,
az egyes emberek követik el
a bűnöket, sosem a népek bűnösek, s
mert mindig a győztesek mondják meg
kik a vétkesek, így
az a nem kívánt kis exodus,
a három tisztakezű, potsdami
népboldogító „püntetése” volt, s
az ítélkezésnél eszükbe sem jutott,
az a dohányszagú kis zsidó cukor.

   Egy délután még a „Hirsch” előtt
a temetőbe vitt.
Mutatta a rég megváltott dupla sírhelyet,
a nyárfacsemetét, mit fejtől saját kezűleg
nemrég ültetett,
a halottasházban az éppen üres tepsiket,
a Szent Mihály lovát, a ravatalt.
Sorolta, ki hol áll majd, mit mond a pap,
a kórus hogyan énekel,
és ától-cetig elmesélte, hogyan lesz,
az utolsó utat.

   Hazafelé a ház előtt a kapuban megállt, és
rám hunyorított
-tőle örököltem a kék szembogaramat-
-Aztán a snapszokat odabent
ne mondd. Tudod,
Az ilyen öregembernek, mint én vagyok
A vizelés bizony nem egyszerű dolog, és
Hidd el, történhet velem most már akármi,
a legnagyobb boldogság az nekem, ha
egy-két stampedli snapsz után tudok
egy jó nagyot pisálni.

   A nagyanyám persze semmit se kérdezett, csak
ránézett és ráripakodott: „Tu fén polont,”
legyintett egy nagyot, s
tovább motozott az ablak előtt,
a hatalmas cserép rozmaring körül.

……

   Harminchét év múlva jártam arra újra.
Két kereszt, egyszerű füves halom.
Vagy ötkilónyi magyar földet
terítettem el a fejfák között,
itthon szedtem a Nyakas oldalon.
Aztán odatámasztottam a hátam
a vastag nyárfa törzsnek,
s hallgattam
a topolylevelek hogyan susognak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-27 14:30:33
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-27 14:30:33