Vale

Ez az öl szült: fehér füstpamacs.
Ez az emlő táplált: csüggedt bőrszirony.
Az ajk ez, mely hozsannát trillázni fölöttem
Dalra fakadt, míg Jézusát keze tisztába tette.

De a kép nem lépett elő a tükörből.
A jajszótól a szív meg nem hasadt.
Én sem lettem megváltó. Minden ment tovább.
Most pedig itt ez a vég, ez az ócska ciha:

Rád borul, alvó váz. Tudatod cihelődik.
Hagyd mind a gyertyalángot, ne kapaszkodj
A virrasztóba, ijedve új állapotodtól.
Nincs hova lépned, túl zuhatag peremén.

Míg szólni tudtál, ugyanúgy szerettél.
Míg ujjad babrált, még cirógatott.
Őrizlek. Itt leszel. Menj most nyugodtan.
Pihend ki életed daganatát.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi, 2004. febr