[Történet]

Költészetem korábban herme-tiszta volt;
előbb egy iránytűt szerettem volna
általa megtalálni, hogy aztán
tengerre szálljak egy bizonytalan
örökség után, ami tán nem is engem illet,
de gyászoló unokáimnak tartozom vele.

Verseim hajójára bízták maguk az áramlatok,
szelek szőtték a hosszú út ruháit, reggelek,
esték és éjszakák utaztak velem.
Kerültem a zátonyok sötétlő sávját,
a törékeny térkép nem mutatta őket.

Végül szerencsém volt, és a füstös
csapszékek lármája helyett harangszó
fogadott, mikor partot értem.
Aztán olcsón eladtam süllyedő hajóm,
és gyalog indultam egyszerre kétfelé:
lettem ironikus és          onirikus.

A parti fövenyen összetalálkoztam
magammal, kiderült, egyetlen példánya
vagyok egy őshonos, védtelen, ritka fajnak.
És maradtam végleg itt, ehhez a
szigethez láncoltam magam.

Azóta kihaltam, s ha néha álmomban
visszajárok, letérdelek a pergamenhez,
amelyre annyi szót róttam egykor,
és a megfejtés becsvágya s kényszere
nélkül pihentetem a szemem a ráírt
olvashatatlan történeten.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Új Ember, 2010. nov.
Feltöltés ideje: 2011-04-13 23:10:04
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-13 23:10:04