Részletekben rejti el

Alkonyatkor érzi magát leginkább
elégikus hangulatban az ember.
Egészen könnyedén nézve szembe
a nyitott ablakból, az aranyló,

az éppen hanyatlóban lévő nappal,
ahogy maga mögé bukik le lassan.
Elkésett Daidaloszként reméli,
jón s rosszon túl van, szemhéja résnyi,

nincs nő, modell, kit meg kéne nézni,
tanulmányozni kicsit a rejtett részeket,
félni a vélt vagy valós lényeget.
Hús-vér asszonyként szorítani magához

a tájat. Pajzsként magát a vágyat,
valami hangulatot a halál ellen.
(Sajnos ennyire közhelyesen.)
A fáradtságtól feje félrebillen,

figyelme elszáll a tó fölött,
a pillanatnak egy sirály is része, örök.
És nem fog belenézni a víz törött
tükrébe, szilánkokból egy képet összerakni.

Egyszerűen nem érdekli,
aki onnan visszanézne. Hezitál egy kicsit, úgy érzi,
mintha egy nagy, kivörösödött szem fókuszálná
fáradt tekintetét a tükrön át.

Mintha csak éjjeli olvasás után mondaná:
a dolgok elvesztették értéküket –
Már csak a régi festők tudnak úgy ránézni egy tájra,
mintha egész életükben erre vártak volna,

mintha a látvány a megfesthető képpel,
egy pillantásra legalább, azonos lehetne.
Belesimítja érzékenységét a háttérbe,
mintha nem is lenne, eltüntet minden ismert

gondolatszilánkot a felszínen.
Önmagát a fák közötti részletekben rejti el.
Az ostorlámpák halvány fénye jelzi,
ezt a képet már nem festi meg senki.

Amúgy is csupán egy árnyék
bizonytalan kontúrja látszik épp,
egy magányos sétáló, ahogy visszanéz.
A csukott szem, a nap most pihen,

hogy a reggel ott találja majd ismét,
újult erővel
a színház nézőterének megfestése,
félig kész arcok mellett.

Az elvárás dekoratív horizontján,
mindig a nézőkkel szemben.
Lám, egy ártatlannak tűnő ablaknyitás is
mennyi vágyakozást kelthet,

elterelheti a figyelmet,
meséli majd másnap a hercegnek,
miközben a kastélyudvaron reggeliznek –
Önmagam tájban, arcban, testben ismerem fel.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Új Forrás, 2000