Bárhogy írom meg

Ahogy megáll valaki a fák alatt.
Hűvös van. Azt hiszem, pulóvert veszek.
Ahogy sárga bakancsra nedves levél tapad.
Nem tudom, egy kő miért idézi folyton a kezed.

Minden olyan, mint valami gézen át.
Mintha révülten kavarnál egy csésze teát,
s az alján, mint Luca-napkor, megláthatnád
annak, akiről álmodni félsz, az arcát.

Esős reggel néha úgy tűnik, veled,
de csak - saját nagyanyám - magamban beszélek,
s estére hideg szavakkal telik meg e test,
mely a tükrökben oly gyakran eltéved.

Hogy mit hallanék mégis szívesen tőled?
Talán, hogy tetszik az olajfás fényképem,
a meg nem rajzolt rajz, amiről meséltem,
padlóra vetett árnyéka redőnyömnek.

De minden mondhatom halálosan untat,
ezért (közhelyes kép: magakadt lemez),
bárhogy írom is meg dialógusunkat,
az ajtóhoz lépsz s kimész. A vége mindig ez.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Másik hely, másik idõ (Budapest, 1999)
Kiadó: Széphalom Könyvmûhely