Arról, ami elmúlik
Ketten sétálnak el az utcán
kart karba öltve, az étterem előtt,
egyikük a régi kabátban,
a másikét nem láttam azelőtt.
Innen pont a zebrára látni,
elég nagy a déli forgatag,
megállnak ők is a zöldre várva,
minden csupa szétrohadt hó, sós latyak.
Vízcsepp szalad a karcos üvegen,
mint pulóveren az elrontott szemek,
mégis, ha tehetném se bontanám
vissza elfuserált kötésemet.
Talán mert rászitált két év hava
kioltva szánalmat, haragot?
Nem másoltam át a címeket, és
karácsonyra sem küldünk lapot.
Hogy a Berggasse tizenkilencben
mit mondana erről a tudomány?
Olyan jól alszom mostanában -
ami talány volt, maradjon talány.
Közben azért enni kéne, a két
idegent úgyis elnyelte egy sarok.
Idegent mondtam?...No jól van,
legalább ez egy kicsit még sajog.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Holmi, 2002.02.
