Óbora napfény


Szőlődombok közt zakatol vonatunk fel a hegyre,
égre tekint ez a föld, döfködi szálfa karó.
Ősi ligúr szellem, s erkölcs keveredve a mával,
templomi orgona hív, elhagyatott temetők.
Sziklás tengere partján bámul szét a turista,
távcsöve lencséjén mozdul a gazda, s a kéz:
teste kinyíló bicska, a légben tartva egyensúlyt,
keskeny földteraszon éppen előrehajol,
permetcsővel eléri az alsó szinten a tőkét
– őskori mozdulat és korszerü permetező –
óbora napfény íze a szádban, tűz a kebelben,
gondűző a nedű, tudd,vele mennyi a gond:
míg kortyintod a hegy vérét és bő adományát,
képzeld, mívese mint hajlik a tőke fölé...
Hányszor mássza a sziklán kígyózó kicsi földjét,
szőleje szintjeit és lelket is adva belé,
hányszor is áll szemben zivatarral, nap melegével,
míg lenn zúgva a mély inti az arra menőt:
meddig a mámor, meddig mézzel, borral az élet?
Föld és kor terem-é benned krisztusi vért?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: XIV. Aquincumi KöltőversenyFeltöltés ideje: 2011-06-09 00:18:05
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-09 00:18:05