A gyerekkor árnya

Hó hullott. A gyerekek kapdosták,
lelkesen a fehér pelyheket.
Én búsan lapátoltam a járdát,
ők  meg hóembert építettek.

A zord tél ellenségként bánt velem,
viseltes vékonyka cipőm lyukas volt.
Szénért a pincébe kellett mennem,
a lépcsőn cipeléstől arcom kigyúlt.

Nehéz bádog vödröm csupa folt.
A hideg szinte a csontomig hatolt.
Féltem a patkányoktól nagyon,
Becsukott szemmel rohantam fel vakon.

A többiek nem fogadtak be,
a szegény házmester lányát.
Lenézőn biggyesztették szájuk,
amiért nincs fürdőszobánk.

Iskolába sem szerettem járni,
mert anyám nem adott uzsonnát.
és nem akartam soha sem látni,
a többi gyerek boldog arcát.



de egy szép nap meglátták mi van bennem,
a sok szenvedés véget ért.
Énekeltem, játszottam önfeledten,
nem adtam volna semmiért.

A vér pezsgett ereimben, éreztem élek!
álmom tarka virága nyílt ki akkor végleg.
Baráti arcot mutatva hízelegtek,
akik egykor régen oly nagyon lenéztek.

Nem haragszom már, sajnálom a múltat,
meggyötörtek, de ők mutattak utat.
az önmagamba vetett hitem töretlen,
ők tanítottak erre, tudatlan engem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-07-13 12:42:00
Utolsó módosítás ideje: 2011-07-13 12:42:00