Huzatban II.



I.
Múlik, hasad, árad szakadatlan.
Halljuk mindannyian változásainkban
Gyönyörű nyögéseit, ívvé feszült időnk
Felettünk lüktető szív-sóhajait.


Mennyi öreg eső, és még hány ezer év
Csendes megtöretés, bányamély ráncok,
S ősi körtáncok emléke kell, hogy megvénhedt
Álmaidból végre ifjúságodra ébredj?


És a lányok földreigézett, gyöngysoros,
Gyönyörű áradása káprázatossá ölelt
Hajnalokon. Emlékké őrlődtek mind.
Csendmagad állsz, s nézed az esőt.


Már nem hajt a kényszeres tettvágy,
Fényét veszítette rég az értelem.
Még egy távoli cél, újabb ezer év,
Míg kibontja új kontúrjait a szél.


II.

Újabb, s újabb trónbitorlók torlódnak
Nyakadon. Szűkölve, sziszegve hágnak át
Minden szabályt, szigorodó szavukat hallva
Szűkül élet-keresztmetszeted.


Áttekintesz a hídon, át a túlsó partig.
Csendszegélyű homály oszlik talán,
De addig maradék csontod megtöretik,
S a korhadt ajtó az időnek ellent nem áll.


Egyik napot a másik után, csak túl
S nem át, s egyszer csak beleroppan,
És a küszöbre kushad a tető. Cserépvörös
Pora arcodra keményszik. Pazar idő.


Pazar idő. Csupa báj és kellem.
Az egyenes gerinc s a jellem
A pislákoló tűzhöz nem közeledhet,
S a ház kiment az ablakon át.


III.

Belejajdul e tápos televénybe
Ronggyá gyötört szerszám-sikoly,
Mit az örök szabályok kényszere,
Kínja tol. Tovább miért is kellene


Húzni, vonni, nyaggatni, nyúzni
Vasat a vasra, betonra, fára más
Ruhát adni, hogy puszta csontja
Rongy-ruháján ne látsszon át?


El sem kerülhetem ebben a korban
Attilát, aki most magában ődöng,
Gondjainkra hajoltan, s leírja
Újra meg újra „édes hazám”.


Fogadj be, fogadj be végre már!
Buksi medvék láncukon taposnak,
„máma már nem hasad tovább”,
S rozsdás sínekhez  rossz arcok tapadnak.


IV.

Zajgunk, zörgünk, vonagló vergődéseink
Csörömpös hangja az égig ér. Kezdő és
Végsebességünk alapjárat. Lélegző vakolat
Alatt szöszmötöl, majd elalszik a gyík.


Rebben a szem, hullik a hályog. Hajnalra
Riad a test, s azonnal gyötörni kezdi
A keserédes öntudat. Sóhajt, lemondón
Legyint az egészre. Megint másoké a béke.


Hiába motorizáltak, gyalog vannak ők is.
Bár begyömöszölték a félelem minden
Lóerejét karcsú dobozokba, hiába zárnak
Jól a szelepek, valaki hiányzik a táncból.


Maradsz, aki voltál. Láncszem.
Olcsó, szabad préda, akit a süket éj
Szeldel, cakkoz darabokra. Bár őrjöngő
Luddita lennél, nem ily sült hal- néma!


Maradsz, aki voltál. Mindened romlik,
Porlad a kezedben. Nem munka ez már,
Csak vonagló reflexeid vitustánca.
Nem érdem, dicsőség. Csikorgó kényszer.


Maradsz, aki voltál. Untalan olvadó egek
Izzadó kovácsa. Nem a holnapok kovásza.
Kínzószerszámaid magaddal viszed a sírba,
Hogy zajongj, árván az örökkévalóságban.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-08-13 14:43:32
Utolsó módosítás ideje: 2011-08-13 14:43:32