Hazanyíló (Beatrice és Dante emlékezete)

Akherónba hol zuhan
a part, mikrobák iszonyába,
visszhangtalan parttalanba
alámosott gyökerek;
nyílik egy virág,
lélek iszapja, test
leomló partjain.

Az örömtelen árnyak közé
akár Ofélia tekintete,
vágódik fénye,
éjbe váratlan fölpattanó ajtó –
ámde – hogy hangot elcsitult száj,
szemsugarat kihunyó szem –
nem követheti
utolsó vigasság,
emberlárma, bakkháns-zene,
még az ajtón kitántorgó,
félúton széteső arc,
nyelv s kéz partokon
végsőt vonagló hala
se érintheti meg.

Nem látja a visszfény-ragyogást,
mely enyésző világra
cikornyás lidércnyálat húz,
s Medúza-mázára úgy tapad
a sem élni, sem halni nem tudás,
halállal rokontalan,
életszomjtól nyüzsgő untság,
akár szemre szürkehályog,
cukorra korompenész,
korok végén fölgyülemlő
megannyi holt,
temetetlen,
életet hazudó.

Még csak a közelgő földrengéstől
megzavarodott varjak néma keringésén,
hegyek elfordított arcain,
visszafojtott lélegzetén
se mereng -
egyedül az észrevétlen távozó,
társtalan hollón,
napszítta, vén csont,
tolla hogy kifehéredett!
S felette egy apró,
messzi égitesten,
bár rég kihunyt már,
fénye még földet ér.

Ahogy egy meg nem hasonlott,
mégis oly esendő élet: világlik
mezsgye újra s újra fölsértett bőréről
fátyolvékony virágként leváló
menyasszonyfehér mosoly:
mikor lélekké enged a test,
s a hollófeketébe zárt csöngettyű
csöndjéből fölcsendül
az egyetlen, a fölfénylő nyelv,
visszaáramló szavak otthonillatában
virágok virága, világok világa,
öröktől eljegyzett ara,
pártája szakítóját
hazahívó






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-09-30 08:02:01
Utolsó módosítás ideje: 2011-09-30 08:04:17