Varjak és zivatar - jav.
A városlakók sötét gondolatai éhesen turkálják a városi park avarját, némi elpotyogtatott élelem után kutatva. Sokszor láttam már ilyet: az embereknek akarva, akaratlanul eszébe jutnak bosszússágai, s ilyenkor rátör valamiféle mély, az egész lelkét rázó ősi köhögés, mintha csak valami kíméletlenül nagyot és képtelen dolgot próbálna felküzdeni nyelőcsövén, és hát valóban: hirtelen azt látni, hogy kinyitja a száját és egy ébenfekete varjú röppen ki belőle, károgva és erősen csapkodva, törve az ég felé, suhanva egyenesen a városi parkba, hogy csatlakozzon társaihoz.
Máskor pedig azt látni, hogy sötét füst áramlik ki a kesergő fülén. Különös, kavargó hullámként ömlik és csap össze emberünk körül, majd felkúszik ez is a magasba, hogy mindenféle csúnya esőfelhőket képezzen.
Városunk teli van már esőfelhőkkel és károgó, a parkban tébláboló, üveg szemű varjakkal. És milyen jól egymás kezére játszanak ezek! Néha elsétálsz mellettük, és azt találod mondani nekik, hogy az élet mégis csak szép, hogy minden rendben, s folytatni a napot sohasem kár. "Kár" - mondják azok meg, s mielőtt bármit is felelhetnél, hogy meggyőzz tévedéséről egy kérlelhetetlen, ostoba madarat, nekikezd esni.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-10-30 10:37:10
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-30 10:37:10
