Gondolat a Halálhoz
Gondolat a Halálhoz
Gondolataim hatalmas hullámában fulladozva,
Ordítok, s közben egy fadarabba kapaszkodva,
Nem tudom mit tegyek, s az életemnek keresek értelmet,
Dideregve egyedül, egyre közelebb érzem a félelmet,
Olyannyira hogy szivem kezd jéghideggé válni,
Lélegzetem egyre lassabb s lelkem kezd elszállni,
Atomjaira húllik szét s csatlakozik a mindenséghez,
Tetemem lassan egyre közelebb kerül a tenger mélyéhez.
A halál után mi jön?
Halál karjaiba mért nem menekülök?
Az életem könnyebb lenne ha eltünök?
Létem nem alkotott maradandott e világban...
Átjutok a másvilágba s mi vár ott engem?
Lelkem rettegése mi elveszi kedvem?
Halandó testem örökre eltünik?
Orditok s a fájdalom megszűnik?
Zajtalan életem másnap úgyis folytatom...
Nemzetért Dal
Magyar, ki dolgozol és élsz az országban,
Válassz hogy szabadon létezel vagy fogságban,
Hogy létedet más nemzetek szabják meg,
Vagy testvéreid, szeretteid békében elélnek,
Hogy félve bizonytalanul mész ki az utca sarkára,
Mert rettegsz mert meglopnak s nevetnek más kárára,
Idegen népek kik bitorolják az országod,
S megragadják s meghúzzák rabláncod.
Magyarok vagyunk. Egy ősi nemzet tagjai,
Európa rettegett harcosainak leszármazottai,
Fogjunk össze egy erősebb és szebb jövőért,
Ahol megéri harcolni és építeni egy jobb holnapért,
Ahova egyenlően és büszkén sétálva,
Hol a szegényt a gazdag nem nézi megalázva,
S nem az számít mennyi pénzed van vagy mi a neved,
Hanem hogy magyarnak születtél s ez a nemzeted.
(Én istenem jó istenem...)
„Én istenem jó istenem, lecsukódik már a szemem”...
Elhagyja az élet s remény kicsit testem.
S lelkem zugaiban keresgéltem öntudatlanul,
Nem találtam semmit és semmi sem úgy alakul,
Válaszokat akartam állapotom bizonyítására,
Ami meggyőzzön s erősítsen az életben maradásra.
Segítségért kiáltok... ádáz harcban társra találok?
Álmaim rejtekébe menekülök s ott maradok,
Félek a valóság szörnyeitől s ellenük harcolok.
Egyedül képtelen vagyok ekkora küzdelemre,
Lassan már nem ismerek rá magamra s lelkemre.
Elhagyatottnak, hasztalannak érzem magam,
mint egy eldobott s elkopott használt játék baba...
Tudom vannak barátaim kik bármit megtennének,
Most mégis úgy érzem, ha eltűnök elfelednének.
Huszonegy évem alatt ugyan mit alkottam?
Volt olyan valaha amiért igazán harcoltam?
Testvéremet sem nem úgy szerettem,
S hol voltam mikor ott kellett volna lennem?
Mit tettem azért hogy lényeggel éljek?
Miért ne aggódjak a jövőmtől s miért ne féljek?
Feladtam a biztosat a bizonytalanért,
Küzdöttem s harcoltam másnak álmaiért...
S mindezt értelmetlenül s jön a fájdalmas miért?
Tükörbe nézve árnyam néz vissza s mindezt kiért?
Nem érzem magam alkalmasnak az életre,
Nem érzem magam alkalmasnak a szenvedélyre,
a sírásra a magányra a harcra vagy a nevetésre.
Életem tán eldobom s megszűnik a fájdalom,
Lelkem s ifjúságom az ördögnek örökre átadom.
Ámen.
Ébredj magyar nemzet
Ébredve reggel körbenéztem,
Búsan ébredt e napra nemzedékem,
Ráborultam szobám falára,
Engedtem ördög dalának,
Dermesztö hideg jelent meg hirtelenűl,
Jajgató varjak repülnek reménytelenül.
Megvívott szabadságunkat,
Akaratlanul eladtuk a kormánynak,
GYengén fenntartott illúziónkat
Agyonlőtte egy bohóc...
Rendeztem örök rabláncunkat.
Negatív gondolatokra ébred e nemzet,
Elvesszük hatalmadat s ez lesz a veszted,
Magyarország ébredj fel álmodból,
Zaj támad s erőt nyer viharából.
Erőre kapunk s összefogunk,
Tömegek küzdik ki szabadságunk.
(Szerelmes vagyok beléd...)
Szerelmes vagyok beléd,
Nem bírom tovább, elég,
Érzelmeimtől felrobbanok,
S az utcán egyedül ballagok.
Szomorúság tölti el szívemet,
Fájdalom tölti meg rímemet,
Sosem beszélhetek arról,
Meghalok a gondolattól,
Hogy nem lehetsz enyém,
Elmúlik minden remény.
Talán a következő életben,
Enyém leszel testben, lélekben,
Sosem engedném kezed,
Összefolyna lelkem s lelked.
Alig pár hete hogy ismerlek,
Érzésektől belül viszketek,
Mondja meg valaki mit tegyek?
Engedjek vagy reménykedjek?
Mitől váltam ily függővé,
Mitől lettem ily reménykedővé?
Azt hittem ilyen nem létezik,
Szívemet érzelmek széteszik,
Úgy érzem mindjárt robbanok,
Fejemben őrlődnek a gondolatok.
(S)zenvedni fogok mindig,
(Z)avarban leszek hittig ,
(E)lborulok érzelmed világában,
(R)eszketem szívemnek színházában,
(E)szembe jutsz minden egyes percben,
(T)űnődök hogy pusztíthatom el lelkem,
(L)ebeghetnék az ürességben.
(E)lküldeném neked szívemet
(K)üldeném benne minden megmaradt hitemet.
Bár hiába ezt érzem,
Én a rosszat meg nem teszem,
Nem mondom el sosem harcomat,
Többet ér nekem ha Te boldog vagy.
Vívódok magammal,
Akarlak...de mégis...
Elvetem az utolsó reményt is...
(Mióta megláttalak...)
Mióta megláttalak rabul ejtettél,
Mióta megláttalak kérdezem mit tehettél,
Szívemből érzések tőrnek elő szüntelen,
Szívemből a hidegség elenyészett hirtelen.
Kérdően nézek magamra,
Miért figyelek megszállottan minden szavadra,
Megőrülök mert mindig rád gondolok,
Szerelmed gondolatától elenyésznek a gondok.
Talán most jöttem rá arra a gondolatra,
Örökre függővé váltam mosolyodra,
Bármit megtennék csakhogy veled legyek,
Megmozgatnék mindent, alföldet s hegyet.
A legrosszabb hogy neked nem mondhatom,
Hogy mi jár a fejemben, vagy hogy mi a gondolatom,
Szívem mélyén roskadnak össze az érzések,
Gyűlnek a fejemben szüntelenül a kérdések.
(Amit akartál...)
Amit akartál elérted,
Talán mindig ezt remélted,
Hogy végképp elhagynak
Barátaid, kik szivét megkaptad.
Fontos vagy számomra,
Mint egy bűn a kárhozotra,
Mert barátságunk örök,
Szívemben érzés zörög.
Mint egy szelíd özgida,
Ki félve néz a hídra,
Úgy néztem én is rád,
Azt hittem életem felborítanád.
Hosszú utad e szakaszában,
Mostani tudásod birtokában,
Remélem jól döntesz,
Mindenhez erőd lesz.
(Az életem...)
Az életem egy förtelem,
Szenvedés és gyötrelem,
Éhség erjedő pillanatában,
Fekszem álmatlanság viharában.
Miért érdemlek ily sorsot?
Miért érnek ily gondok?
Miért ne dobjam el életem?
Hogy töltsem be így végzetem?
Az élet sugara lassan,
elvész, eltűnik halkan.
Könny hullik szememről,
Lemondok minden reményről.
Esetlenül nézem életem,
Egyre rosszabb s reménytelen.
Bár azt mondják a régi hatalmak,
Életed szegény, túlvilágod gazdag.
(Bánatom kiteljesül...)
(B)ánatom kiteljesül e versemben,
(A)ggódok mi zajlik le a lelkedben,
(R)ád gondolva nem hiszlek én féregnek,
(Á)larcod mögé bujtatod érzelmed.
(T)alán rakd rendbe hatalmas szívedet,
(S)öpörd ki érzelmeid fiókjait,
(Á)lmomban sem szeretném el kedvesed,
(G)ondol rád, Te kapod meg a csókjait.
(Ö)sszekuszáltad saját érzelmedet,
(R)emegő kezedet homokba dugod,
(Ö)nteltséggel magad betemeted.
(K)edvesen kérdezlek érzelmeidről,
(K)oldusként tekintek lelkes Kincsedre,
(É)rezd súlyát nehezedő tettedről.
(Egyszer rám talál...)
Egyszer rám talál a fájdalmas halál,
Máskor meg egy szerelem rabláncra ver,
Mindennap egy-egy új érzés megtalál,
Álmomban előttem egy kérdés hever.
Kiszedem szívemből az érzelmeket,
Elrejtem magam és sosem keresem,
minden embertől félek, kételkedek,
Mert sosem lesz nekem újra kedvesem.
Mégis mikor azonnal feladnám,
Már hagynám kihűlni a testemet,
hirtelen mikor másnak megadnám.
Van talán kinek adnom magamból,
Ki majd mindent megjegyez szavamból,
Nem számít hogy életem karambol.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-01-16 20:19:17
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-16 20:19:17
