A levélsíp

Előbb még a kötélen verdeső ruhákat látta.
Aztán ahogy fölkapja őket a szél.
Darabig tébolyultan kapálózott, végül hagyta,
magasba emelje őt is az örvény.
Hasfala összecsomósodott, hányinger kerülgette.
Majd elgyöngülten lehunyta szemét.
Enyhült a fájdalom,
lebegett középütt súlytalan.
Körülötte egyre háborodottabban
forgó formátlan rögök,
talajukat vesztett gondolatlárvák,
számolhatatlan elhalt levél.
Olykor egyik-másik mintha közelebb
sodródott volna; kábulatában villanásra
fölismert egy-egy régi, kedves ábrázatot.
Olyankor mintha a szívét tépték volna.

Aztán egyszerre elcsendesedett minden.
A levelek összeálltak, s hullámozni kezdtek.
Ott ringatózott rajtuk hanyatt,
szája szögletében minden mindegy
mézízű, parttalan nyugalmával.
Végül oldalra nyúlt, találomra kiemelt egyet,
s ajkához szorítva muzsikálni kezdett.

Arra riadt, újra a présház előtt fekszik a gyepen.
Hüvelykre feszített éneklő fűszál
fűszálak között.
Feje fölött bárányfelhők,
szárítókötél újszülött lelkei,
gondosan kiterített lenvászon ingek.
El-eljátszott velük a langyos, könnyű szél.
Se fenn, se lenn. Se túl-, se evilág.
Csak zönge dallam.
S fölfénylő/elhomályosuló szem,
ahogy a vakító falak tövében
vakító lepedőn felnyílva
a finoman erezett, apró kézre pillant.
Még most is szorongatja kezét.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-17 10:46:39
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-17 15:10:55